Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
26 nak megváltozása tényleg demonstrálható. De amint a további fejlődés, az immunitástan s a serologia kimutatta, bogy az életjelenségek nincsenek kizárólag és szükségképpen a sejtes elemekhez kötve, hanem a sejtközötti anyag is résztvehet abban önállóan — avval ismét meg volt adva az alkalom arra, bogy a vér egyelőre még nagyrészt határozatlan alteratioinak régi humoralis tana — természetesen a régi spekulativ tanok önkényes hozzátoldása nélkül — a nem fertőző betegségek terrénumán is új életre keljen. De a hsematogenesis sem tekinthető az utolsó oknak s a biochemia, serologia, az anyagcsere, assimilatio, a belső elválasztások (hormonok) stb! tanainak haladásától és tökéletesedésétől kell várnunk azokat az adatokat, melyek a «liquor sanguinis»-ban lefolyó processusokat s azok természetét fel fogja tárni s e folyamatokban fogja bizonyos haematogenesisen alapuló megbetegedéseknek további, ha nem is utolsó okát demonstrálhatóvá tenni. A haematogenesis ezidőszerint még csak kifejezésmódnak jó, mely utal arra, hogy az organismus- ban mily irányban keressük bizonyos betegségek okát, s amellett alkalmas arra, hogy egyes lsesiok, tünetek létrejöttének körülményeire (pathogenesis) vessen világot. A dermatologia modern fejlődése az érintett aetiologiai, valamint az általános pathologiai kutatások irányában halad. Ebhez a diagnostikai és a therapiai buvárlatok csatlakoznak, csakhogy a diagnostika többé már nem merül ki a nagy gyakorlat adta «routine»-ban, ügyeskedésben, hanem a modern vizsgálatoktól megteremtett módszerek tüzetes ismeretét követeli meg s a therapia fejlődése sem csupán az empiriás tapasztalati, hanem a célját maga elé tűzött módszeres chémiai és kísérletes irányban történik. Amellett új és érdekes leletek alapján, ha ma már ritkábban is, mint előbb, új kórképek felvételére nyilik alkalom. A 90-es évek óta különösen a gümősödésnek kórképei (lupuspernio Tenneson 1892, angiolupoid Brocq és Pautrier 1913, Darier-Russy-iéle sarkoid 1906. lichen nitidus Pinkus 1907), továbbá egyes még nem osztályozható bőrbántalmak, mint a parapsoriasis Brocq, (1902), a poikiloderma Jacobi (1908) s a hozzá közelálló sklerosis atrophisans c. myositis (Beiges és Cléjat 1906), athrophia cutis reticularis c. pigmentatione (Zinsser 1910), atrophia cutis c. hyperkeratosi palm, et plant (Sovade 1912), a granuloma pedicula turn vagy botriomykosis [Poncet és Dor 1897), a lymphogranulomatosis cutis (Paltaut és Sternberg 1905) s végre, főképen Francia- országban a sporotrichosis-nak felfedezése (1901—3) ifjabb impulsust adott a mykologia művelőinek s újabb s újabb kórképeknek még ezidőszerint homályos körvonalai tűnnek fel (dysmykosis Ravaut-Pinoy 1909, hcmisporosis Gougerot- Caraven 1909, oidiomykosis gumósa Beurman-Gougerot-Vaucher 1910, acromoniosis Potron-Noisette 1911, kladiosis Bloch-Vischer 1911, parendomykosis Balzer-Gouge- rot-Busnier 1912, monosporiasis Radaelli 1911, acauliosis Vignolo Lutati 1913 stb.). Egyre szilárdabb chémiai alapot nyernek azyk a kutatások, melyek egyes kórképeknek bizonyos talajhoz való kötöttségét igazolják. így pl. a hydroa aestivale-níú pl. M. Call’ Anderson, Unser már nem elégesznek meg a haematogenesis említésével, s a hydroas-betegeknek a fénnyel szemben tanúsított túlérzékenységét a vérbejutott hsematoporhpyrin-ban (a haemoglobin intermediaer terméke) demonstrálják. A belső elválasztás, a hormonologia tanai is egyre nagyobb tért nyernek a bőrelváltozások aetiologiájának kutatásaiban. Mi már 1913-ban ily tényezőkben kerestük a skleroderma, a xeroderma, az ichthyosis s a primaer bőrsorvadások túlnyomó részének feltételét. Tberapiánk sem a tapasztalatoknak egyszerű halmaza, hanem mindinkább chémiai bázisra tér s tervszerűen felépitett anyagokkal (chemotberapia) dolgozik. A Hamburgban Unna vezetése alatt hatalmas szervezettel céltudatosan eszközölt kutatások sok, megbecsülhetetlen s a gyakorlatban ma szinte nélkülözhetetlen gyógyító szerrel ajándékoztak meg. A Widmark (1884, 1890) előmunkálataival megindult radiológiai kutatások, melyek Röntgen és Finsen (1892) genialis felfedezéseivel vonultak be a dermatotherapiába, fényes eredményeket adnak s ezidőszerint a pontos adagolást is lehetővé teszik már. S újabb diadalút vár úgy látszik a rádiumra is ! De fejtegetéseinket e téren tovább nem folytathatjuk, hisz máris a jelenkor mesgyéjére értünk s ezeknek a forrásban levő aktuális eszméknek tárgyalása már nem a történelmi rész dolga. Feladatunk másik felét annak a kutatása adja, s az alábbiakban avval óhajtunk foglalkozni, hogy ez evolutionak a dermatolo- giára eső részében jutott-e szerepe a mi hazai tudományos köreinknek s ha igen, mily irányok s mely külső körülmények voltak azok, melyek e szakma fejlődését minálunk befolyásolták. * * *
