Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
22 lült, az orvosi tudomány ismét ott állott az előtt az ür előtt, melyet a patho- logia nagy mestere Rokitansky érezhetett s melyet ő — mint emlitettük — ezirányú tényszerű adatok hiányában spekulativ módon, krazeologiájával vélt megoldhatni. De a XIX. század második felének orvostudománya már nem hajlamos a természettudományos kutatás tárgyilagos módszereivel nem bizonyítható önkényes feltevések elfogadására. A positivumok, melyeket az ép és kórszövettan, valamint a kísérletes biológia termelt, útját állják a merőben spekulativ úton támadó elméletek elterjedésének s minthogy a kórkép és a betegség kapcsolatáról természetesen lemondani nem képes — hisz ez a therapiában is a nihilismust jelentené — segítségül hívja egyfelől a század derekán felmerült neuropathologiai, másfelől a Virchow-féle cellularis pathologiával, minthogy maga is corpuscu- laris képletekkel foglalkozik, kitünően egyeztethető rohamosan fejlődő bakteriológiai gondolkozást. E két irányzat nyomja rá bélyegét a XIX. század utolsó két évtizedének dermatologiájára s még ekkor senki sem sejti előre, hogy a bakteriológia lesz a híd, amelyen át a kauzális gondolkozás a serologián, az immunitástanon és a hormonologian keresztül a régi Immorális pathologiával rokon haematogenesis álláspontjára fog jutni. Az idegrendszerben keresni a betegségek forrását s ebből származtatni mindenféle elgondolható betegséget már a XVIII. század gondolkozásában is megvolt. Az új neuropathologiai irányt Claude Bernardnsk 1851-ben a sympa- thicus átmetszésével végzett kisérletsorozatai vezetik be. Utána Brown Séquard, Schiff, Budge, Müller, Stricker, Vúlpian és mások állatkísérletei az idegélettan mellett az idegpathologiát is magas fokra fejlesztették s eredményeiket Ziemssen, Erb, Eulenburg, Charcot stb. a klinikai téren is hasznosítják. Sénac a verőerek rugalmas falának az idegizgalom alatt létrejövő tágulására és szűkülésére mutat rá, míg Rheid bizonyos gyulladásos állapotokat magyaráz a vérerek idegbefolyás alatt létrejött bénulásával. E vizsgálatok hatása alatt kifejlődik az ereket ellátó s azok működését befolyásoló érmozgató — vasomotor — idegekről szóló tan s midőn az érzések mellett a mozgások közvetítése már megfelelő kísérletek által kétségtelenül az idegek körébe utaltattak, csakhamar a sejtek táplálkozása is az idegeknek tulajdoníttatik. Claude-Bemard 1864-ben a következő konklusióra jut: «Avec ces deux seuls modes d’action reserrement ou dilatation des vaisseux, le systéme nerveux gouverne tous les phenomenes chimiques de Forganisme.» Tehát Claude-Bemard a vérereknek idegbefolyása alatt létrejövő szűkülésével és kitágulásával a szervezet összes kémiai tevékenységét megmagyarázhatónak hitte. Mások, köztük Schwimmer, tovább mentek és a vasomotoros idegtevékenységhez merőben önkényes, ámbár tetszetős hypothesisek útján hozzákombinálják a sejtek táplálkozását befolyásoló ú. n. trofikus idegeket illetve idegrostokat. A «trophoneurosis»-okról írja 1883-ban Schwimmer: «Gelten als Störungen der Ernährung, welche von einer bestimmten Nervenkategorie nämlich den trophischen Nerven veranlasst erscheinen.» Természetesen, aki a neuropathologiai gondolkozásnak ezt az irányát vallotta, e gondolkozás konzekvenciáit a bőrbetegségek terén is alkalmazhatni vélte. Minden, a vérerek innervatio-ján létrejöhető kóros elváltozást magában foglaló ú. n. angioneurosis-ók. tanát Eulenburg és Landois (1867) vezetik be a dermatologiába. A bécsi iskola egyik legkiválóbb, de legönállóbb tagja Auspitz már a hetvenes években e gondolkozás irányában építi fel rendszerében a bőrbetegségek különböző csoportjait s a bőr angioneurosis-ai mellett «neurotikus dermatonosis»-okat és «idioneurosis»-okát sorol fel. Az angio- neurosisra alapozott rendszert dolgoz ki Lewin és Schwimmer is, anélkül, hogy rendszerük szélesebb körben híveket szerezne. A franciák részéről elsősorban Leloir csatlakozott az új irányzathoz. Az angioneurosis tana a bőr ú. n. elementáris lsesioin kívül is nem egy betegségtypusnak a kort kielégítő magyarázatát volt képes adni. Az ujjnyomásra eltűnő maculák, roseolák, erythemák, a bőrben lefolyó ex- és transsudatiós folyamatoknak stb. genesise érthetővé vált, jóllehet annak megvilágításával, hogy hogyan jöhet létre a gyulladás idegbefolyás alatt, adós maradt. Ez az irányzat termelt oly terminusokat, mint «angioparalysis cutanea», «dermatitis trophoneu- rotica» stb. mint olyanokat, melyeknek elnevezésében benne van e bántalmak feltételezett genesisének magyarázata úgy, ahogyan a neuropathologiai gondolkozás értette, illetve elképzelte. E gondolkozás kétségtelenül termelt maradandót az idegrendszer anatómiájának, biológiájának s pathologiájának a részletekig menő kidolgozásán kívül is. Nemcsak a tisztán vasomotoros befolyás alatt létrejövő banális bőrhyperse- miák és ischaemiák, továbbá az erythema pudoris, az elhal vány odás, a részben
