Poór Ferenc dr.: Dermatologia orvosok és orvostanhallgatók számára (Budapest, 1922)
A dermatologia történetének vázlata
21 illetve egyéb szerveknek megbetegedései között, mintsem hogy hypothezisekhez folyamodjék. S minthogy a speciálisan a dermatológia tárgyát képező megbetegedések igen nagy kontingensénél a kauzális összeköttetés nem volt, sőt nagy részben még ma sem igazolható kézzelfogható módon, szinte általánossá vált a bécsi iskolában az a kétségen kívül egyoldalú nézet, hogy a bőrbetegségek az organizmustól függetlenek. A bonctani gondolkozás abban az időben a klinikai orvostudomány egyik ágában sem jutott annyira uralomra, mint épen az autopsiára legalkalmasabb dermatológiában s így e gondolkozás egyoldalúsága is ott nyilvánult meg legszembeötlőbben. Az organizmust alkotó sejtek és szövetek önállóságának T7i?- chow-tói hangoztatott tanára hivatkozva, a lokálozó tendenciát túlhajtották, úgy hogy szakmánk már-már odajutott, ahol a bőrt szinte a szervezet egészétől elválasztott résznek tekintették, pedig az emberi szervezet oly összefüggő egészet képez, hogy minden kérdést egészen, az egész organizmusszal való minden vonatkozásában végig kell gondolnunk s ezt az elvet még Carrel-nek legújabb meglepő eredményei, melyeket bizonyos szöveteknek a szervezeten kívül való tenyésztése terén sikerült elérnie, sem törték meg. Hebra tanítványai közül egyesek a lokálozó elméletet különösen a mesterüknek halála után annyira szertelenségbe vitték, hogy talán nem is volt egészen túlzás Leloir-nak az a reájuk tett tréfás megjegyzése, hogy a bécsiek csak a bőrt szemlélve, elfelejtik, hogy abban beteg ember van. Elősegítette ezt az irányzatot az is, hogy ez a tendencia nemcsak diszciplínánk terén, hanem más szakmákban is uralomra tört s már-már az orvos- tudományok nagy egységének szétdarabolásával fenyegetett. «Maguk a főszakmák» — írja e korszak legilletékesebb bírálója, Pertik 1 — «a pathológia, bel- gyógvtan, sebészet stb. is alig vettek egymásról tudomást. A specializmusok pedig mint a kórbonctani nagy törzs mellékhajtásai, mind dúsabban jelentkeztek. Megelégedtek a maguk szervével, mint «sedes morbi»-val; mintegy au top- siát végeztek, nemcsak az élőn, de szervük kórboncnokaivá is lettek, mi mellett azonban a szervezetet, mint egészet többé-kevésbbé elhanyagolták». Megfeledkezve a «consensus partium corporis» ősrégi axiómájáról, a betegségeknek nemcsak székhelyét, de okát is kizárólag csak szervükben keresték, holott az anatómiai elváltozás voltaképen csak okozat. Saját szervüket mintegy kivéve a szervezet egészéből, a morphológiai leletet túlértékelve, magát a betegségfolyamatot, az időben történőt elhanyagolták. Lubarsch2 mondja: «Amit a mikroszkópiái prseparatumban láthatunk, az mindig csak az állapotok és folyamatok egymásmellettisége, amiből azok egymásután való következését és egymással való belső összefüggését mindig csak következtethetjük.» A cellularis pathológiától, épen mert a szövetek tényleg demonstrálható elváltozásaira s reális kísérletekre volt alapozva, azt várták, hogy véglegesen elhatárolja az egyes betegségtípusokat egymástól s a szerveknek nuir Morgagni- tól hangsúlyozott anatómiai elváltozása megmagyarázza az elváltozások okait is s úgy tűnt fel, mint beteljesülése azoknak a vágyaknak, amelyeket elődeink a korukban divó külömböző filozófiai rendszerek alapján véltek elérhetni, nem váltotta be a reményeket, s nem állotta ki setiológiai szempontból az idők tűzpróbáját, mert az anatómiai gondolkozás képviselői nagyrészt nélkülözték a lényegig hatolni akaró analizáló tulajdonságot s a jelenségek pathogene- ysisét, ami voltaképen nem egyéb, mint mechanismus — tévesen — az okkal azonosították. S elsősorban a dermatológiában, ahol a klinikai képet adó reakciós jelenségek száma csupán korlátolt az ingerek korlátlan és végtelen száma és változatossághoz mérten bizonyult be, hogy anatómiai elváltozás tekintetében egymástól el sem különíthető folyamatok külömböző betegségekhez csatlakozhatnak s az anatómiai elváltozásokból vajmi ritkán lehet a kórok fátlagosságára következtetni. Midőn az anatómiai gondolkozásnak az aetiologiát illető hézagossága kide- 1 1 Pertik. Orvostudományi irányok. Előadás a Közkórház Orvos Társulatban. 1909. Kötelességemnek tartom felemlíteni, hogy elhunyt egykori tanárom és főnökömnek e klasszikus, a magyar irodalomban párját ritkító előadását jelen tanulmányomban több ízben felhasználtam. 2 Lubarsch. Die Grenze der pathol. Anatomie und Histologie. Jahreskurse der ärztl. Fortbildung 1913. 78 old. — «A górcső és a szövettani vizsgálatok csak a jelenre és a kórtermékre nézve adhatnak felvilágosítást; akkor is csupán «ab effectu ad causas proximas vei remotas» lehet valószínű következtetést vonni». (Poór Imre, Gyógyász. 1861. 995 1.)
