Papp Márton: A természettudományok közép-kori története (Pest, 1867)
37 neme a vegyitetlen finom elemnek, s mintegy előképlete a testnek, melyet mutat, ke'pezte tudományos törekvéseinek legfőbb tárgyát. L. Raymundus azután az ötödlélt nemcsak ásványok, hanem a növények országában is kutatta, mely munka kellő távolságban a mai gyógyvegytannak a chinai savak s mákonyiéi kutatása körüli fáradalmaihoz hasonlítható. „A r s m a g n aljában össztani rendezet alapjait vetette meg. Villanovai Arnold alchymiáját űzve, a kén-, könhalv- és légsavakat találta fel, s sikerült próbáit adta a lepárolásnak, mely által az alkohol ismeretére bukkant. Lull us — mint irataiból kitetszik—, igen avatott volt a bölcsek köve előállításában, s igy valószínű, hogy szerző irataiban e tárgyról tüzetesebb felvilágosítást is ad. Bevallja, hogy azt csak olyanok képesek megérteni, a kik magukat nem pénzszomj , hanem önzéstelenül, magasb ihletettségből szánják az alchymia komoly tanulmányozására. De mindez ideig — úgy látszik — nem akadt olyan ember, a ki elegendő ihlettséggel birt volna arra, hogy Lullus Raymundus mystikus szavaiból valamit kitudott volna betűzni. — Saját szavai szerint neki Krisztus is megjelent, s őt oly módszerre tanitá, mely által mindennemű tudományos feladatot megfejthet. Követői, kik „L u 11 i s t á k n a k“ neveztetnek , az aranycsinálás mesterségét sokra vitték. Jóllehet Lullus valójában tudós és vallásos ember volt, mégis sok kedvezőtlen emléket hagyott maga után hátra. 486 különböző tartalmú értekezése szállott át az utókorra, s közülök mintegy 32 vegytani és bölcsészeti, 19 mennyiségtani, 20 csillagászati, más 49 tisztán vegytani. *) Alchymiai munkáiban túlbuzgósága közepeit nem ismer akadályokat, s az eszközökben épen nem választ; megjárja az udvarokat, elmegy Afrikába, s mint 71 éves agg ir , szónokol, vitáz, börtönt szenved , sőt őrültnek tartatik. Eduárd és Bruce Róbert Angolországba hívják; Eduárd őt aranycsinálásra alkalmazza, mi sikerül is neki, — ezt az egykorú Cremer János westmünsteri apát és Campden erősitik. Lullus valóban bámulatra méltó jelenség; mindent saját erejéből akart kivinni azon korban, mely őt egyrészt mint varázslót máglyán megégettetni, másrészt a szentek közé akarta sorozni. Önálló merészséggel lépett föl Aristoteles, az egyetemes mester ellen, s össztanában a tudományt nem részeiben, hanem mint *) Munkásságával tüzetesen foglalkozott Perroquet, „Apologie de la vieet des oeuvres du bien heureux Raymounde Lulle“. Veu- dóme, 1667.
