Papp Géza Gyula: A fogtechnika (Budapest, 1928)
A műfogak és a fogpótlás fejlődése napjainkig
03 fele mozdul az állkapocs, a csücskök megtépik a közéjük kerüli ételt; innen az ellenkező oldalra s azután hátra történő mozgásnál pedig tépik és aprózzák. Amint látjuk tehát, az állkapocs egyes őrlőfogai a masti- káció kifejtése alatt négyirányú mozgást végeznek, u. m. jobbra, előre, balra és hátrafelé történő mozgást, amelyek együtt egy romboidhoz hasonlítható pályát mutatnak. Fontos, hogy ezen pálya befutása alatt nemcsak az őrlők között maradjon fenn a kontaktus, de a mellső fogak érintkezése se maradjon ki. Hogy ez a íuűfogsoron sikerrel legyen kivihető, kivánatos a kereskedelemben gyakran található túlhosszú rágócsücskökkel bíró őrlőfogaknak lehető mellőzése vagy a csücsköknek némi letornpí- tása, mert azok túlmélyen áthajolva, különösen buccalis csücskeikkel az alsókon gátolják az oldalmozgásokat. Viszont a laposra lecsiszolt rágófelületek is hátrányára vannak a rágásnak, mivel az ételt megtépő csücskök hiányában a rágás nem lehet kielégítő. Legmegfelelőbb formák a S. S.White, de Trey és C. Ash & Sons- féle anatomikus fogak. (10. a ábra.) Teljes fogsor felállításánál, de általában őrlőfogak pótlásánál nagyon fontos, hogv azok úgy állíttassanak fel, miszerint az alveolarnyeregnek legkiemelkedőbb, tehát középvonalán nyugodjanak. Ez azért fontos, mivel egyedül itt találjuk a szükséges támpontot a rágóhatás számára, amelyet tehát erre a vonalra kell irányítanunk. Ha ezen belül állítjuk a fogakat, akkor az ívet hátrányosan szűkítjük, viszont ha kivülebb helyezzük őket, akkor a megterhelést vagv súlypontot az alveolarnyeregről kifelé a lágyrészekre visszük át, amelyek csekély ellenálló képességüknél fogva semmiképen sem alkalmasak a rágás alatt kifejtett nyomás felfogására s így az egész megterhelést a bázislemez kénytelen viselni, ami végül annak időelőtti elpattanására vezet. Emellett pedig a kellő ellenhatás hiányában a rágás sem lehet kielégítő, Tehát a rágás biztonsága szenved és a fogsor bázisa kényteleníttetvén a mastikáció egész súlyát viselni, előbb vagv utóbb bekövetkező elpattanásra van már eleve ítélve. Nagy nehézséggel jár a fogsornak, ezen fontos szabály betartásával való felállítása ott, ahol felül és alul a proc. alv.- oknak nagyobb mérvű sorvadása van jelen. Tudjuk azt, hogy a maxillának és mandibulának (állcsontnak és állkapocsnak) természettől fogva olyan alakulása van, hogy ívelésük fentről lefelé nézve fokozatosan nagyobbodik; ennek folytán, ha a fogak elvesztése után a fogmedrek lesorvadnak, a sorvadás arányában a maxilla ívelése mindig kisebb, míg a mandibuláé szélesebb lesz, úgyhogy előrehaladott sorvadásnál szájcsukás alkalmával a maxilla szinte belesülyed a mandibula ívelésébe. Ilyen eseteknél persze igen nehéz, gyakran lehetetlen a fenti szabály betartásával úgy állítani fel a fogsort, hogy annak fogai alapjukkal az alveo- larnyereg fölé kerüljenek s emellett artikuláljanak is. Nagyon al kalinasak itt a kereskedelemben kapható dőlt irányú fogtipusok,
