Papp Géza Gyula: A fogtechnika (Budapest, 1928)

A műfogak és a fogpótlás fejlődése napjainkig

A fogpótlás fejlődése napjainkig.

Az elpusztult fogaknak pótlása nem uj keletű. Már az ókorban is igyekeztek azokat lehetőség szerint pótolni, ha egyéb okból nem, iigy szépészeti szempontból.

A pótlásnak legkezdetlegesebb módja az volt, hogy a kihullott fogat, később pedig a viaszból mintázott, fából vagy — később — állati (elefánt-, vagy hippopotamos) csontból faragott fogat, pótlást a meglevő fogakhoz kötözték fonállal, lószőrrel, vékony fémhuzallal, többnyire aranyhuzallal és aranycsíkokkal.

A Kr. e. V. századból származó múmiák között találtak olyanra, amelyiknek fogai aranycsíkokkal voltak átkötve. Ebből arra lehet következtetni, hogy a meglazult fogakat (de talán a kihullott fogakat is) ezekkel az aranycsíkokkal kötözték a meglevő szilárdabb fogakhoz. Ez szokásban volt később a görögöknél és rómaiaknál is. — Állati csontból faragott műfogakat már Augustus császár idejében (trónra lépett Kr. e. 44-ben) készítettek. A rómaiaknál már működtek fogorvosok (artifex medicus dentium) és fogművészek (artifex dentium). Ez utóbbiak az általuk faragott műfogakból, amelyeket fából és állati csontból faragtak, raktárt is tartottak. A pótló részeket oda kötözték a meglevő fogakhoz. A fogorvosok csak gyógyítással foglalkoztak. Kútforrásaik voltak Hippopkrates, Cornelius Celsus, Archiganes, Plinius, később Claudius Galenus stb.

A fogpótlás ezen időponttól nagyon hosszú ideig csak any- nyiban fejlődött, hogy készítettek nagyobb pótlásokat is, amelyeket szintén a szomszédos fogakhoz kötöztek. (1. ábra, b és c.) Rögzítésük és épp úgy kivitelük főképen a szájban való elhelyezkedést illetőleg bizony sok kivánni valót hagyott fenn, amit megérthetünk, ha elgondoljuk, hogy a lenyomatvételt még nem ismerték, hanem papírcsíkokkal és hasonlókkal való lemérések után faragták ki a pótlást.

Ambroise Páré (szül. 1517.) készítette az első obturátort. — A szájpadon levő nyílást úgy zárta el, hogy készített egy szájpad-