Némai József dr.: A Budapesti Orvosi Kör és Országos Segélyegyletének története (Budapest, 1896)
7 kezzünk, A tudományos testületek, maga a budapesti k. orvos- egylet is, kizárnak körükből minden társas feladatot, a tudományművelés lévén azok egyedüli célja. Ekképp orvosi rendeltetésünk főbb mozzanatai felől együttesen sehol szót nem válthatunk, noha sok mondani — még több tenni valónk volna. Ha hivatásunkhoz méltó hatáskört akarunk magunknak biztosítani, minden előtt egyesülnünk, társulnunk kell. II. Hazánkban még sem a közegészségügy, sem ennek fölkentjei, az orvosok, nem részesülnek megillető jogegyenlőségben. Dacára, hogy nálunk néhány év óta az alkotmány, tudomány, gaz- dászat, ipar stb. korszak-alkotó fejlődésnek indult: a közegészség, a reális jólét eme főtényezője, nemcsak nem részesül még azon állami és egyéni méltatásban, mint a pénzügy, igazságügy, oktatásügy stb., hanem még jelentékeny lendületet sem mutat máig. Ennek főoka, mert mi megszoktunk mindent felülről; a kormánytól várni; a kormány pedig viszont mindent alolról, tőlünk vár. A közegészség rendezésének gyakorlati elveit csakugyan nem a zöld asztalnál — hanem a nép életszükségeiből, mint forrásból kell meríteni: eszerint mi orvosok vagyunk közvetlenül hivatva arra, hogy a közegészség rendezésének anyagát gyűjtsük, s a kormánynak teendőiben irányt adjunk. Az életből merített tanács és javaslat biztosítja leginkább a kivitel sikerét; okszerű tanácsot pedig érlelt tapasztalás nyomán csak előleges közlés és megvitatás után adhatunk. III. Az orvos szintén nem részesül akár az állam, akár a közönség részéről (tisztelet a kivételnek) nemes hivatásához s feláldozó munkásságához mért elismerésben. A tiszti és törvényszéki orvosoktól követeli az állam azok egész odaadását oly csekély tiszteletdíjért, melyből azok megélni nem bírnak, s igy kényszeríti őket rendeltetésűktől elütő egyéb keresetre. A gyakorló orvost pedig kötelezi az állam éjjel-nappal, szegénynek gazdagnak segélyt nyújtani, anélkül, hogy egyszersmind gondoskodnék annak méltányos díjazásáról. A szegények gyógyításáért többnyire senki sem fizet; a tehetősbek díjazását pedig törvény előtt az állam szabja meg. Mi jogosítja fel az államot arra, hogy ez a magánorvosra is, kit nem fizet, oly kötelességeket rójon, melyekre a többi polgárok nem köteleztelek? A termesztő, kereskedő, iparos, még a cseléd és napszámos is maga szabja meg árucikke és munkája díját: miért vonja meg az állam e közjogot az orvostól ? IV. Az orvos hivatása emberbarátiság szempontjából a leg- magasztosb ugyan, de magára az orvosra legterhesb, anyagi állapotára nézve pedig a legnyomasztóbb. Mig magunkat tiszti v. gyakorló orvossá kiképezzük, harminc évesek vagyunk ; s mire ötvenedik évünket elérjük (aki éri), többnyire törődöttek, hivatásunk, terheinek elviselésére képtelenek vagyunk; eszerint működési időnk alig terjed húsz évre. Ez idő alatt életveszély!yel járó ragályos és járványos betegségek behatása alatt kellene magunk s családunk jelenét s jövőjét anyagilag biztosítanunk. Ide járul, hogy mig egy vállalalkozó,
