Nékám Lajos - Kétly László (szerk.): Magyar orvosi vademecum 1. Rövid repetitorium különös tekintettel a therapiára (Budapest, 1902)
Klasz Pál: A gyakorló orvos
16 KI asz Pál Általában ne feledje, hogy a szegény ember többszörösen rá van szorulva orvosi és baráti tanácsaira, néha bizony anyagi támogatására is: a jótevés lélekemelő érzésén kivül, nem szokott az ilyen kliensek hálája sem elmaradni, mely rendesen a jótevő orvos hírnevének terjesztésében nyilvánul és így; közvetve, nem egyszer meghozza az anyagi kárpótlást és elismerést is. A prognosis felállításában az orvos mindig óvatos legyen; nagyon árthat magának, ha halállal végződő megbetegedésnél először jó prognosist nyújtott. A beteg hozzátartozóival szemben kíméletesen őszinte legyen, mások előtt azonban mint a látottakról, hallottakról egyátalán, a diagnosis és prognosist illetőleg is lehetőleg hallgasson, mert sohasem tudhatja, a tudakozódó idegen vagy rokon nem-e olyan okból kérdezősködik ezek után, hogy a szerzett tudomással a beteg érdekeinek ártson. A honorárium megállapitását törvényeink a kölcsönös megegyezésre bizzák; ahol ilyen létre nem jött, peres esetekben, a biróság határoz. Az orvosi honorárium legkisebb mértékét az egész országra kihatólag, azonban tekintettel a városok és községek különböző viszonyaira fokozatosan a belügyminiszter állapította meg (1900. évi 133,000 sz. a. kelt rendelettel) megjegyeztetvén, hogy 7 éven aluli gyermek gyógykezeléséért az igy megállapított díjnak csak fele követelhető. A honorárium kérdésében egyébiránt nem annak nagyságának meghatározása körijj érezhető a legtöbb baj, sokkal több gondot, kellemetlenséget, sőt károsodást okozott már és okoz az orvosoknak ma is az, hogy a honorárium mikor és hogyan való követelésének, behajtásának módozatai iránt általánosan elfogadott szabály, egyöntetű eljárás megállapítva nincsen. Ilyen normativum megalkotása ennélfogva, úgy hiszem, kívánatos lenne. A kartársakkal szemben a kollegialitás megkívánja, hogy tisztelettel és, mint közös hivatás és czélok által egybekapcsolt testület tagjai, egymást támogatni kész rokonszenvvel viseltessünk egymás iránt; rendünknek vagy egyes kartársainknak, őket méltánytalanul érő külső támadások ellenében egyenkint és testületileg védelmére keljünk, egymás érdekeit mindig szem előtt tartsuk és boldogulásunk útján egymást kitelhetőleg előre segítsük. Azonban mi is csak emberek vagyunk, nem mentek fogyatkozásoktól és gyengéktől, az élet viszonyai akarva nem akarva versenytársakká tesznek egyes kollégákkal szemben; nevelésünk, ideáljaink, tudásunk, morális érzékenységünk nem egyforma és így nem csoda, hogy az ideális kollegialitás az életben legfeljebb csak egyes jó barátok között áll fönn és a mindennapi életben beérjük azzal, hogy az érintkezésben az udvariasságot, akademice nevelt úri emberekhez illően betartjuk, minden oly nyilatkozattól vagy cselekedettől óvakodunk, melyből a külvilág következtethetné, hogy kartársunk tudományos képzettségét vagy egyéniségét kevésre tartjuk, nézet eltéréseinket orvosi ügyekben egymás között tárgyaljuk és tisztázzuk, ilyen ügyekben általában^ laikus közönség bírálatának alkalmat és teret nem nyitunk és ha már a verseny el nem kerülhető, azt csak tisztességes fegyverekkel — tudásunkkal, lelkiismeretességgel, szorgalmunkkal stb. — és nem hivatásos működésünk körén kívül eső eszközökkel vívjuk meg. Tisztességtelen verseny elől első sorban a kartársi szervezkedés és a közös védekezés van hivatva rendünket megóvni, egyes- embernek a védekezés igen nehéz, sokszor lehetetlen. Nálunk az Orsz. Orvos-Szövetség ez irányban elismerésre méltó módon a cselekvés terére
