Moravcsik Ernő Emil dr.: Gyakorlati elmekórtan (Budapest, 1897)

III. Rész. Az elmebetegek megvizsgálása

III. RÉSZ.Az elmebetegek megvizsgálása.

Habár az elmekórtani diagnostika egyik főeszközét a beszéd képezi s az elmeélet különféle irányú és minőségű nyilvánításának megvilágítását czélzó kérdések ügyes, leleményes, tapintatos csoportosítása van hivatva a vizsgálat alá kerülőt mintegy arra kényszeríteni, hogy szellemi világát akaratán és tudtán kivül feltárja: a tanulmány és tapasztalatok által észlelő képességében megedzett és rou- tinirozott szakember már előzőleg is a betegek megjelenésében, magaviseletében, taglejtéseiben, arcjátékában, szemeinek kifejezésében, látáinak különös állapotában, a szavak kiejtése közben tanúsított sajátságokban nemcsak az elmebajt, de a specialis kórformát is felismerheti s az így nyert általános benyomás tájékoztatást fog nyújtani arra nézve, mily irányban indítsa meg a vizsgálatot s a rendelkezésére álló módszerek melyikét alkalmazza. Nem minden elmekóralak deríthető ki ugyanazon módszerrel. Amint pl. a gyenge elméjű, buta betegeknél a fősúlyt az ismeretkör in- és extensitására, a beteg által szerzett képzetek miként való értékesítlietésére vonatkozó képesség fokának meghatározására fogjuk fektetni, úgy itt, mint a paralvti- cusoknál különös figyelmünk tárgyává fogjuk tenni a számolásbeli képességet is: a tébolyodottaknál már a halluci- nátiók, illusiók, téveszmék iránt fogunk kutatni és semmi esetre sem teszünk hozzájuk az imént jelzett irányban kérdéseket, vagy legalább is ezeknek alárendelt szerepet tulajdonítunk, mert egyes tébolvodottak széles ismereteket árulhatnak el s pontosabban és gyorsabban megoldhatják