Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
IV. A görög felvilágosodás kora. A bölcsészet és az orvostudomány
Dogmatikusok. Aristoteles és a formalizmus 87 összehasonlításánál mutatkozik. A stagirai bölcs spekulációiban mindig az empirikusból, a ténylegesből indul ki. Reflexióinak módszere így alapjában véve induktív. Tapasztalata azonban fogyatékos, logikája formalizmus, indukciója csalódás. A kevés megfigyelésből vont általános következtetések hazugságok. A gondolkodási művelet, amellyel e következtetéseket végzi, hibátlan ugyan, de anyaguk, tartalmuk üres, kivizsgálatlan fogalom. Azt hiszi, hogy szóbeli meghatározással felderíti a dolgok lényegét s így a sophistikának ad alkalmat az ész fegyvereivel való tündök- ésre. A tudomány ellenben, mely ezt az aristotelesi megismerési módot választotta, megmerevedett a halott fogalmakban. Joggal nevezik őt az első nagy természetkutatónak s az Állatok története c. munkájában megveti alapját a rendszeres zoológiái vizsgálatoknak és az összehasonlító bonctannak és élettannak, sőt — mondhatnék — a származástannak is. Nevetséges volna, ha az e művében talált téves nézeteket vagy hiányokat szemére vetnők. A természettudós Aristoteles minden idők csodálatát kiérdemelte s oly példát adott, melyet talán soha el nem ér a mi világunk. A természetkutatás és az orvos- tudomány igen jelentős hasznot élvezhettek volna, ha Aristoteles tényeire támaszkodva, hasonló módön és szintoly buzgalommal kutatták volna a tényeket s ha a reális tudás egyre növekvő tartalmából alkották volna meg uralkodó nézeteiket és vezérelveiket. Sajnos 1 Nem a természettudós, hanem a dialektikus Aristoteles volt az, aki formalizmusával, kategóriáival befolyásolta az ó- és középkor természettudományát, aki a fejlődésnek irányt jelölt meg s akinek nyomán az orvostudomány is a Hippokrates által vágott mesgyéről ezernyi tévútra jutott. így érthető az a paradoxon, hogy az elsőrangú természetkutatónak gátló, sőt degeneráló hatása volt a természettudomány fejlődésében. Bár ARiSTOTELES-nek orvosi munkája nincs, műveiben sok élettani és pathológiai elemet találunk. A szervezet alapminősége és a pneuma-tan, amelyet a dogmatikus irány talált ki, eltűnnek az aristotelesi nézetekben, helyet adva a logikai formalizmusnak, mely szerint a betegség a több és kevesebb viszonya szerint1 fölöslegből vagy valaminek hiányából ered. Ellentét a dogmatikus iskolával szemben az is, hogy a vért és nedveket az aristotelesi tan a betegség kiváltó okainak s nem magának a betegségnek tekinti. A szív, ahonnan az erek kiindulnak, de melyen azok át nem haladnak, készíti a vért, a test táplálékát; melegségét a vér a szívtől nyeri, ahol állandó forrásban van s ezt a forrást érezzük mi, mint a szív dobogását. A szív különben az érző léleknek is székhelye s vele az érzékszervek csatornákon át közlekednek. Az agy szerepe vértisztítás és a szív hőjének lehűtése. Ugyanezt teszi különben a tüdő is, mely
