Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
IV. A görög felvilágosodás kora. A bölcsészet és az orvostudomány
86 IV. fejezet mellhártya és tüdő betegségeit egymástól. A hasvízkórnak bizonyos alakjait a májból, másokat a lép betegségeiből származtat. Művei közül Galenus, a római orvos még ismer egy bonctani munkát, Soranus pedig egy nőgyógyászatit, amely 12 könyvből állott. DioKLES-hez időben és nézeteiben közel áll a kosi Praxagoras, aki elsőnek emeli ki az artériák és vénák közti különbséget. A test melegét HippoKRATES-sel ellentétben szerzettnek s nem veleszületettnek tanítja. O az, aki az érzékelések szervének az idegeket jelölte meg. Szerencsés ötlettel észreveszi azt is, hogy a gerincvelő és az agy egymással összefüggnek. Dogmatizmusa a testnedvekről szóló tanában derül ki s már nem is négy, hanem tizenegy féle nedvről beszél. Tanítványai Philothimos és Mnesitheos, akiknek csak nevük maradt fenn. Munkáikból egyes töredékek a Kr. u. IV. században élt Oribasius nagy művében olvashatók. A dogmatikusok közt említendők még a knidosi Chrysippos, aki főleg a hippokratesi therapiának, nevezetesen az érvágásnak és hashajtóknak ellensége. Ezeket klistírrel és hánytatókkal akarta pótolni. Megjegyzésre méltó, hogy vízkórosoknál izzasztó-szekrényekben való kúrát ajánl. A kosi Xenophon, a lokrii Philistion és Dieuches iratai, éppúgy, mint a legtöbb dogmatikusé, elvesztek. Nézeteiket és doktrínáikat csak másodkézből ismerjük, úgy ahogy azokat Plinius, Celsus, főleg pedig Galenus, Caelius Aurelianus és az említett Oribasius feljegyezték. Valószínűnek tűnik, hogy az orvostudomány nem sokat vesztett velük. Mindenesetre volt haszna ez iránynak, kevés pozitív eredmény mellett egy negatív is: megtanítottak az iskola hívei arra, hogyan nem szabad az orvostudományhoz hozzákezdeni. A dogmatikusok mellett ugyanezen időtájt az orvosok egy része beleesik a másik végletbe, a formalizmusba. S ez következményeiben sokkal veszedelmesebbé vált az orvostudomány fejlődésére, annyival inkább, mert az aristotelesi bölcseletre vagy annak torzításaira támaszkodik. így érthető, hogy a nagytekintélyű, később az egyházi bölcselet által is autorizált Aristoteles védőpalástja alatt ez az orvosi irány az újkor elejéig tarthatta magát. Aristoteles Kr. e. 384-ben született Stagi- rában, Chalkidike-félszigeten. Családja egyike volt az asklepiád orvosi dinasztiáknak. Mestere az orvostudományban a knidosi elveket valló atyja, Nikomachus, a bölcseletben pedig Plato. 343-ban Nagy Sándor nevelője lesz s a nagy hadvezért orvosi ismeretekre oktatja. 336-ban Macedóniából Athénbe utazik, ahol a peripathetikusnak nevezett filozófiai iskolát alapitja. 323-ban halt meg, állítólag idült gyomorbetegségben. Aristoteles-í PLATó-val szemben reálisnak szokták mondani s ezzel legjobban jellemzik azt a nagy kontrasztot, ami a két férfi tanainak
