Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
IV. A görög felvilágosodás kora. A bölcsészet és az orvostudomány
78 IV. fejezet a táplálkozás viszonyai, az erők állapota, a hőmérséklet, testszín, alvás játszották e művészetben a főszerepet. Hasonlókép a testhelyzet, a fekvés módja. Kedvezőtlen jelek pl. a tartós hátfekvés szétterpesztett végtagokkal és nyitott szájjal, a fogcsikorgatás, a hasfekvés, ha egyébként nem megszokott, és a pehelyszedegetés. Legkedvezőtlenebb jel az arcnak azon elváltozása, melyet ma is „hippokratesi arckifejezés“ alatt ismerünk: hegyes orr, mélyre beesett szemek, behúzódott halántékok, hideg és összehúzott fülek, elálló fülcimpák, száraz homlokbőr, feszes és durva, sárgás vagy lilás, ólomszínű arcszín. Igen rossz a jóslat akkor is, ha gyenge, erőtlen egyének bőrén apró vérzések és lila udvarú kiütések támadnak. A prognosztika a normális testfunkciókat is bevonta körébe : a légzést, köpetet, a székelést, a vizeletet. A diagnosztika legfőbb feladatául az objektív szimptómák felkutatását tekinti, bár a szubjektív jeleket egyáltalán nem kicsinyük le. A hippokratikusok óvatosak, s csak szerény eszközökkel dolgozhatnak. Tudjuk róluk, hogy ők is auscultáltak, a légzés minőségéből következtettek a belső szervek állapotára. S ha a természet valamit magától nem nyújtott, kényszerítette rá a görög orvos. A mesterséges diagnózis módjai: megfuttatása, megizzasztása vagy purgálása a betegnek. Elvük azonfelül a betegségek felismerésében, hogy „amit szemeink nem láthatnak, azt értelmünk látásával győzzük le“. Fontos az orvos objektív érzékelése. Ezért adják azon általános utasítást, hogy az orvos akkor vizsgálja meg betegét, amikor érzékei felett legtökéletesebben rendelkezik, vagyis a reggeli órákban, az éjszakai nyugodalom után. Hippokrates és a hip- pokratesiek a betegség megismerésében induktív módon jártak el, s tágítani akarván ismeretkörüket, még állatkísérlethez is folyamodtak. így színezett italt adtak disznónak, hogy annak torkát átvágva, megfigyelhessék a folyadék egy részének a légcsőbe jutását. Therápiájuknak főcélja a beteg erőnek megtartása vagyis a physisnek támogatása. így lesz a diétának nagyobb tisztelete az orvos előtt, mint a gyógyszeres kezelésnek. A legtöbb bajban megszólítják a kosztot azon gondolat hatása alatt, hogy a táplálék feldolgozása vagyis megfőzése (repsis) a szervezet energiájából sokat lekötne és elvonna, s ezáltal a kóros anyagok feldolgozása szenvedne késedelmet. Idült bajokban a gimnáziumok tapasztalatai alapján sétákat, mindenfajta testmozgást, lépdaganatoknak 30 napi fafűrészelést rendelnek. A kóros anyagok felszaporodása esetén, amikor tartani lehetett azoknak halálos hatásától, kiürítő eljárásoknak, hashajtásnak, vizelethajtásnak, izzasztásnak vetik alá a beteget. A hegemóniát azonban az ilyen irányú beavatkozásokban az érvágás szerezte meg. Ezt rendesen a karon, vagy pedig azon
