Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
IX. Az újkori felvilágosodás és az orvostudomány
228 IX. fejezet Az angol orvosok nagy része elfogadta Cullen tanait; némelyik tovább is fejlesztette (Musgrave, Gregory). Tanítványai közül legnagyobb feltűnést keltett a skót Brown János (1735 — 1788), aki élete pályáját a takácssággal kezdte. Rendszerét, a brownismust, 1778-ban megjelent művében (Elementa medicinae) publikálta, amelynek sikerét lelkiismeretlen nyerészkedésre akarta felhasználni. Elméletének ez a gondolatmenete: az élet nem természetes állapot, függ a különféle külső és belső, egyes részekre vagy az egész testre ható ingerektől, s így tulajdonképen tartós izgalmi állapota a szervezetnek. Az egészség ennek az izgalomösszességnek közepes foka, amelynek sülyedése vagy emelkedése betegséget jelent. A normális középállapottól felfelé vagy lefelé való eltérés szerint vannak „stheniás“ és „astheniás“ kórok, amelyek vagy helybeliek vagy az organizmus általános zavarai. Az orvos egyetlen feladata, hogy barométer módjára figyelje és megállapítsa az izgalmak emelkedését vagy sülyedését, ennek okát, valamint helyét. Az orvoslás alapelve: ellentétest ellentétessel. Az elméletnek a régi római methodikus iskolára emlékeztető egyszerűsége a kontinensen is nagy tetszést aratott, de bizonyos módosításokat is szén vedett. Rasori János (1763—1837), páviai tanár ugyanis a „sthenia és asthenia“ terminusokat a „diathesis de stimulo és de contrastimulo“ szavakkal cserélte fel, s e contrastimulus-elmélet mellett azt tanította, hogy a betegséget a gyógyszerhatásból lehet legjobban felismerni, ahogyan pl. ma a szifilis kétes eseteit abból ismerjük fel, hogy a próbaképen alkalmazott higanyra a betegség megjavul (ex juventibus-diagnosis). Ezen elhibázott okoskodás bukásának Rasori még életében tanúja lehetett. Ebbe az időbe esik Gaub Dávid Jeromos (1704—1780) működése is, aki mint BoERHAAVE-nek tanítványa és utóda, eleinte mesterének művei nyomán tartja előadásait, 1758-ban azonban munkájában (Institutiones pathologiae medicinales) önálló pathológiai elméletet közöl Stahl és Haller szellemében. Az irritabilitást és sensibilitást az életerő két főformájának tartja, amely erőnek székhelye a testnek szilárd és folyékony részei. A betegség az életerőnek a kórokozóval való harca, s aszerint, amint ez a harc a folyékony vagy a szilárd részekben megy végbe, megkülönböztet szöveti és nedvbetegségeket; amazoknak lényege a merevség (rigiditas) vagy a petyhüdtség (debilitas), ezeké viszont a megsűrűsödés (tenacitas) vagy felhígulás (tenuitas). Elméletében hangsúlyozza a betegség okainak fontosságát, többek közt az életmódot, a miazmákat és kontagiumokat, az öröklést és diszpozíciót. Az egyes bajok tüneteiről tökéletes leírást ad. Az orvosi elméletek századának ezen változatos tartalmú, s egymással sokszor homlokegyenest ellenkező rendszerek mellett volt még. egy érdekes újdonsága: a növényhatározók analógiájára készült betegség
