Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
IX. Az újkori felvilágosodás és az orvostudomány
218 IX fejezet hajlott. Sauvages Ferenc (1706—1767) azonban rámutat az embert gépnek tekintő elméletek tévedéseire és polémizáló irataiban azt vitatja, hogy testből és lélekből vagyunk. A mozgások indító oka a lélek, amely nélkül nincsen élet, azaz mozgás. A polémiát tovább folytatja Bordeu Teofil (1722—1776), akit a párizsi egyetemről kicsaptak, mert ellenségei tolvajlással vádolták. STAHL-lal megegyezik az élet legfőbb princípiumára vonatkozólag, amelyet természetnek nevez, azonban nem elégszik meg elvont fejtegetésekkel, hanem a szervezet konkrét tüneményeit analizálja. Legelemibb tünemények az érzés és a mozgás, amelyek a szerveset a szervetlentől megkülönböztetik. Ezek viszont az anyag két alaptulajdonságától, az érzékenységtől (sensibilitas) és a mozgékonyságtól (motilitas) függnek, amelyek minden testrészben más mértékűek. Az érzés és mozgás a lelket és testet kapcsolatba hozzák. Az élet az idegek undulálása, a betegség a mozgások zavara, amelynek leküzdése úgy történik, hogy az idült bajból hevenyt, a komplikált betegségből egyszerűbbet csinálunk. Ez a BoRDEU-féle animizmus képezi alapját Barthez Pál (1734—1806) vitalisztikus tanának. Eszerint a testi folyamatok alapja a „principe de la vie“, melynek lényege kifürkészhetetlen, de a gondolkodó lélektől elütő. Az élet alapja ugyan elvont fogalom, de reális tulajdonságokkal van felruházva. Ilyen tulajdonságok a motilitás és sensibilitás. Ez az absztrakt valami összefüggésbe, együttérzésbe hozza egymással a szerveket. A betegség ennek az életprincipiumnak sérülése valamely tulajdonságában, amelyre az életerő spontán reagál. Nekünk az orvoslásban csak az életerőt kell támogatnunk munkájában és hatnunk kell a sérült tulajdonságra. Specifikumra ott van szükség, ahol erre a szabályra nem ügyeltünk. A montpellieri vitaiizmus alapítói és hirdetői (Grimaud 1750—1799, Dumas Károly 1765—1813, Pinel Fülöp 1745—1826) kísérletnél egyébnek nem tekintették rendszerüket, amelyből messzebb menő következtetéseket nem vontak. Nem így azonban a német Reil János (1759—1813), aki abból indul ki, hogy minden életműködés és életerő alapja a formált anyag. A test összes erőit az életerő tartja egységben ; a halállal ez az egység felbomlik. Az organizmus tehát olyan önálló részekből épült köztársaság, amelyben a részek mindegyike saját létéből és saját tüneményeiből ad valamit az egésznek. A betegség a formált anyagnak zavara és a szervezetnek javító törekvése. Ilyen értelemben legtipikusabb betegség a láz. A gyógyítás az anyag különböző erőit fokozza. A gyógyszerek vagy dinamikusak, vagy plasztikusak, vagy mechanikaiak. Azt, hogy ő a dinamikus-szereket különös kedvvel ajánlja, a pszichiátria iránti előszeretetének tudhatjuk be, amelyet évszázados elhanyagolt állapotából ő
