Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)

IX. Az újkori felvilágosodás és az orvostudomány

A kórboncolás. Morgagni. A sebészet tökéletesedése

213

kozik, majd fokozatosan áttér a kóros változások rendszeres megfigyelésére. Majdnem nyolcvan esztendős, amikor híres műve (De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis) nyomtatásba kerül. Ebben mindenütt éles határt von a fiziológia és a pathológia között, keresi a betegségek okát és székhelyét, leírja a kevésbbé szokatlan változásokat is és mindebből a tünetekre következtetve, therápiás utasításokat is ad. Munkájának használhatóságát a levélforma nagyon megnehezíti s ez az oka, hogy a sebész kívánalmait szem előtt tartó Hunter János (1728 — 1793), akiről azt jegyzik fel, hogy húszéves korában még olvasni sem tudott, az orvostudomány fejlődésére nagyobb befolyással volt. A gyulladásról és a vér pathológiájáról vannak igen becses észleletei. Tanulmányozta a lúdtojás fejlődését is s az embriológia sokat köszönhet neki éppúgy, mint Wolff Gáspár Frigyes (1735—1794) pétervári tanárnak, aki először figyelte meg, hogy az ébrény hólyagszerű képződményből indul növekedésnek. Hales <1677 — 1733), Hewson (1739—1774) és Quesnay (1694—1774) a vérkór- tannal foglalkoznak. A kórbonctannal való törődés legszembeötlőbben a sebé s z e t terén éreztette hatását, aminek részben az az oka, hogy a két tudományágat együtt művelték. Ennek viszont az lett közvetlen következménye, hogy a sebészet végre valahára elfoglalhatta méltó helyét az orvosi tudományokban. A szaktudomány színvonalának emelkedése javított a kirurgusok helyzetén is. A vezérszerep a franciáké. Jean Louis Petit (1674— 1750) újításai közül kiemeljük a mellcsont megfúrását, a könnysipoly kezelését, a csecsnyujtvány trepanálását, a pharingotom feltalálását, a mellkasi punkciót, a herélés megjavítását, az amputálás módosításait; ezenkívül teljesen átdolgozta a csontbetegségeket.

Petit a sebészakadémia tagja, amely főleg Franqois la Peyronie (1678—1747) áldozatkészségével alakul meg (1731). Később beleolvad az Ecole pratique de Chirurgie is. Ez a sebészakadémia olyan tudományos érát teremtett, hogy a fejedelmek is az akadémia tagjaiból választották udvari sebészeiket. Az egyesület memoárjaiban a legválogatottabb sebészeti témákról írtak nagy szaktudással Quesnay Ferenc, Réné de Garengeot <1688—1759), Bellocq, Le Dran (1685—1770), George de la Faye, <f 1781), Morand Ferenc (1697—1773), Louis Antal (1723—1792), aki Guillptin párizsi orvos vészes találmányát megjavította, a két Sabatier, Chopart Ferenc (1743—1795), Jaques Daviel (1696—1762) szemész; de túlszárnyalta valamennyit Pierre Desault (1744—1795), aki a sebészeti megbetegedéseket anatómiai és élettani alapon próbálta értelmezni. Vele új szakasz kezdődik a sebészet történetében.

Az első német sebészeti tankönyvet Heister Lőrinc írja, Boerhaave tanítványa (1683—1758), akinek PLATNER-rel (1694—1747), Siebold dal