Mayer Ferenc Kolos dr.: Az orvostudomány története (Budapest, 1927)
V. Másodlagos görög kultúrák. Róma, Byzanc. A kereszténység
116 V. fejezet Sokkal jelentősebb ezeknél az amidai Aétius, a császári udvarban élő keresztény orvos, akinek gyűjteménye azonban (Biblia iatrika XVI) úgy hézagossága, mint babonás szelleme miatt messze mögötte marad Oribasius alkotásának. Nagyobb értékű és eredetibb az eklektikus trallesi Alexander (525—605) Biblia iatriká-ja (12 kv.), mely a sebészet kivételével az egész orvostudományt felöleli. Therápiájának kedvenc szere a castoreum. O említi először a rebarbarát. Diagnosztikai segédeszközei tapintás, kopogtatás és hallgatódzás. Külön fejezetben tárgyalja a pszichikus megbetegedéseket is. A VI. században él Theophilus vagy Philotheus is, udvari orvos, aki az anatómiáról és a székelésről írt, továbbá ennek tanítványa, az athéni Stephanus, akinek a lázról és a vizeletről vannak értekezései. Még az alexandriai iskola neveltjei aeginai Pál (VII. sz.), Johannes Alexandrinus és Ahron presbiter. Paulus, aki a főiskolának tanára (iatro- sofistés) volt, főleg sebészeti és nőgyógyászati gyakorlatot folytatott. A bizánci kompendisták triumvirátusának ő a harmadik tagja, aki az utókornál a legtöbb elismerésre talált. Az arab sebészet jórészt az ő művének (Epitomes iatrikés biblia VII) hatodik könyvére támaszkodik. Az arabok idejében még ismeretes volt egy ma már elveszettnek tartott nőgyógyászati munkája is. A hatodik könyv eleje az általános sebészi therápiával, főleg a tüzes vassal, a kauterrel foglalkozik. Szemgyulladások, nehéz légzés, elefántkórság esetén a kautert a lecsupaszított koponyacsonton alkalmazza. Köpölyözést csak revulzív célokból használ. Kitűnően írja le az érvágás javallatait és technikáját. Vérzéscsillapításra a lekötést ajánlja. A nyilak és a lövedékek (splitterek) eltávolításáról szóló fejezete még az újkor elején is irányadó volt a hadisérülések kezelésében. A törésekről és ficamokról szóló tana pedig a legérthetőbb, legvilágosabb az ókor •összes idevágó leírásai között. Johannes ALEXANDRiNus-nak Galenus és Hippokrates műveihez írott magyarázatai, valamint az Alexandriában élő Ahron presbiter Pandektái szintén az arabok által kedvelt, több nyelvre is lefordított orvosi iratok közé tartoznak. Alexandriának 640-ben való elfoglalása után a görög császárság szellemi élete majdnem teljesen elsorvad, aminek részben az időnként fel- fellobogó vallási fanatizmus is oka volt. Meletius (VIII. sz.) értekezése az ember természetéről, Leo Synopsis-a és a IX.—X. század néhány szellemtelen encyklopédikus munkája (Photius, Theophanes Nonnus) képviselik az egész orvostudományt ezen időszakban. A császárok ugyan mindent elkövetnek, hqgy a tudományos munkát megkedveltessék, de sikertelenül. Michael PsELLUS-ban (1020—1105) ugyan
