Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 4. (Budapest, 1940)
Magyar orvostörténeti adattár (II.) (1700-1800)
52 Magyar orvostörténeti adattár 127. 1716. Molnár Ádám (kapocsi) erdélyi orvos (szül. Terestyénién, ^ as m- 1"16.) Maurocordato oláhországi vajda udvari orvosa, «archiater Valachiae», a német természettudományi egyesület tagja Alexander Magnus néven. Húsz éven át tartózkodott Bukarestben s több munkában ismertette Oláhország természeti viszonyait s az ott uralkodó betegségeket. (Weszpr. III. 269 ; \ eress Bibi. II. 89 ; Győry Bibi. 166, Goedri címszó alatt.) 128. 1716. Állatjárványok a Szepességben (1716., 1766., 1783.) 1. Weber S., Zipser Geschichts- u. Zeitbilder, 314. 129. 1717. Pestis Erdélyben. — A járványt ezen év nyarán hurcolták be, úgylátszik Oláhországból. Egy fogarasi határszéli faluban : Bécsén állapították meg legelőbb. Ámbár a főkormányszéknek július 7-én Nagyszebenben kelt rendeletével Bécsét zár alá vetették, s különösen az örmény kereskedők járása- kelése ellen szigorú rendeletet adtak ki, a pestis mégis széliében terjedt. A főkormányszék 1718 j anuár 5-én, a király parancsára elrendeli, hogy «minden rendek és keresztényi nevet viselő lakosok az Istennek fellobbant haragját magok megalázásával, isteni szolgálatokkal, esedezésekkel és imádkozással engesztelni igyekezzenek.» Eltiltja a pestises helyekkel való közlekedést és az ez ellen vétők méltó büntetésére felállíttatja a fertőzött helyek határain s a megyék és székek országútjain az akasztófákat. A pestis mellett óriási szárazság és éhínség is sanyargatta a szerencsétlen országot egészen az 1719. évi aratásig, úgyhogy «fát, szalmát, rügyet, makkot, dögöt rág vala az szegénység, sokan inkább felakasztották magukat, «hogysem szemek láttára feleségek s gyermekek éhei haljanak meg.» Csíkszék így panaszkodik 1718 december 9-én a főkormányszék előtt : «az utak elrekesztet- vén Oláhfalu felé is, az mogyorórügyre fordulni kételeníttetett szegénységünk és azt őrli s eszi ; ha kinek marhácskája vagyon, az olyanok azt kenyér nélkül eszik. Vadnak olyanok is immár, kik az lóhúsra is szorúltak, faluink gyűlésiben vagy sír az ember, aki öt s hat hetek alatt kenyeret nem látott, vagy bizony (úgymond) hogysem gyermekei szigorú halálát meglássa, magát felköti.» Háromszéken (Osdolán) a holttestek evése is előfordult, midőn már a döglött kutyák húsából is kifogytak. Ilyen általános nyomor közepette a szegénység egy része az éhhalál elől menekülve, elbujdosott a közeli két Oláh- országba, vagy a magyarországi részekbe. Néhol a szegénylegények hada csoportokként összeverődött s fegyveres kézzel rabolt élelmiszereket. Az Ínség eltartott egészen 1719 aratásáig, amely szerencsére bő termést nyújtván az életben maradiakat ellátta táplálékkal. Annál makacsabbul dühöngött a pestis továbbra is. A gubernium 1719 június 28-án ismételve szigorúan és részletesen inti a székeket az óvóintézkedésekre, a ragályos helyek elzárására, a halottak összeszámlá- lására, eltemetésükre, a félreeső pestises hurubák (vityillók) és a betegek ruháinak elégetésére stb. Az udvar is élénken érdeklődött az ország állapota és a pestis terjedése iránt s szigorú óvóintézkedésekre sarkalja a guberniumot, Szemüveg és nagyító üveg, az 1750 körüli évekből. (A latin szöveg szerint a légy eiefánt-nagyságúnak látszik.) A M. Nemzeti Múzeum történeti osztályának gyűjteményében levő rézdúc lenyomata.
