Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 4. (Budapest, 1940)
Magyar orvostörténeti adattár (II.) (1700-1800)
218 Magyar orvostörténeti adattár egyik idevágó értekezésében («Munkásbiztosító és betegsegélyző intézmény Selmecbányán 150 évvel ezelőtt») következőket írja ez intézmények hazai múltjáról és Hoffingerről: Selmecbányán már 1224-ben létesült egv bányakórház a bányavárosok és a gazdag bányavállalkozók adományaiból ; ezt az alapot növelte a munkások bérének erre a célra visszatartott részlete. 1275-től kezdve a kihalt bányászcsaládok vagyona, a hagyatékok egyharmada is a bányamunkások szegénységének enyhítésére fordíthatott. Hasonló berendezkedést találunk 1334-ben Besztercebányán és 1391-ben Újbányán. Az első bánvatárspénztár 1496-ban alakult s rövidesen 500—600 tagja volt. Később a kamaraf és a kincstári bányatárspénztárak egyesültek, aminek a kegy díjak s a beszámítható évek szempontjából nagy fontossága volt. Puchaim Farkas zólyomi kapitány 1547-ben megegyezett a kamarai biztossal, hogy a bányavárosok pénzbeli hozzájárulása esetén hajlandó bányaorvost tartani, egyszersmind a maga részéről Enzianer Tamást ajánlotta (v. ö. MOE III. 126—128). Ettől kezdve a bányászoknak állandóan volt orvosuk, köztük olyan kiválóak is, mint Spielenberger Dávid, Moher Károly stb. Hoffinger az ő említett munkájának első részében elmondja, hogy már a 8—9 éves gyermekeket munkába fogják és hitványán táplálják, elsatnyulnak s az asszonyok is időnek előtte elhervadnak s hamar özvegyekké lesznek. A bányászok néha 12 óra hosszat is dolgoznak, nehéz munkában. A folytonos görnvedés és a rossz levegő káros hatással vannak a tüdőkre : csúzos bajok, vérköpés, tüdővész stb. gyakori; bányász és «heuchler» (ziháló) azonos jelentésű szavak. A munkások szemeibe gyakran szilánkok pattannak s ezeket a lecker, a szemnyaló asszony szokta eltávolítani. Kachexiák, skrofula, kora tavasszal a skorbut, nyáron gyümölcsszezonban a vérhas, ólomkólika, bőrbajok stb. gyakoriak. Ha a munkás megbetegszik, a munkafelügyelőnél jelentkezik, ki a bányasebészhez utasítja, ki munka- képtelenségét igazolja s az erről szóló bizonyítványt minden 14 napban meg kell újítani. A betegeket naponkint végiglátogatja egy betegfelügyelő. Mindez súlyos feladat volt, mert a napi beteglétszám 500, az évi pedig hat és fél ezer körül mozgott, ennyi esett az egy főorvosból és öt sebészből álló orvosi személyzetre, az orvosi munka tehát körülbelül megfelelt a mai OTI-orvosi feladatoknak. A gyógyszereket három patika szolgáltatta, évenként felváltva. 1790 óta Hoffinger felső utasításra gyógyszerrendelési formulát, útmutatót készített. Ingyen gyógyszert csak a császári bányák munkásai kaptak. Az eredeti recipéket a gyógyszerszámlával együtt negyedévenkint Bécsbe kellett küldeni revízióra. A munkások már 8 éves korukban felvehetők és 70 éves korukig dolgozhatnak ; haláluk esetéri az özvegy és gyermeke temetési költséget és özvegyi, illetve árvajáradékot kapott. A munkások, akárcsak ma, az orvosi kezeléssel nem voltak megelégedve és követelőztek. Erősebb hashajtókat követeltek, másodnaponként izzasztották magukat, hánytatókat szedtek, eret vágattak vagy 20—30 piócát raktak fel. Az évi halálozás igen magas volt. 1790-ben 1312 ember halt meg s csak 1044-en születtek. Könyvének II. fejezetében foglalkozik a bányászaszállyal, melynek okát részint a helytelen táplálkozásban, részint a bányavíz fogyasztásában látja. Ezt a vizet vegyi szempontból meg is vizsgálta, ellenben mikroszkóppal nem, ezértis a kórokozó élősdi férget nem találta meg. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a betegséget csak 1740 óta észlelték Selmecbányán és sem az erdélyi, sem a bánáti bányákban nem látta. Ez azértis érdekes, mert a múlt század dereka óta a németek (főleg Tenholt) a brennbergi és aninai magyar bányászokat vádolták azzal, hogy a vesztfáliai bányákba behurcolták a betegséget, holott ugyanez a betegség már a 16. század óta kimutathatóan előfordul a németekhez közelebb eső belga és francia bányák munkásainál. A megbetegedések magas százaléka és a sok visszaélés arra késztették Hoffingert, hogy a nemrégiben alapított bécsi főispotály mintájára új bányászkórház tervét dolgozza ki, minthogy a régi kórház, melyet még 1648-ban terveztek, nem felelt meg és különben is sok a szimuláns, kiknek semmi bajuk, de a táppénzt szeretnék húzni. Sok a beteg, szanaszét laknak, nem győzi őket látogatni. Kívánatosnak tartja kórházi gyógyszertár berendezését is. Az ápolók számát 48-ban határozta meg ; inkább nők (főleg gyermektelen özvegyek) legyenek, mint férfiak. Érdekes, hogy a tótokat nem tartja alkalmasnak az ápolónői foglalkozásra. Egy kórteremben legföljebb 20 beteg helyezendő el, vagyis egy betegre 40 köbméter levegő jusson (amit még ma is ritka helyen lehet találni). Minden ágyhoz ágytálat ír elő, méh* a falon át vezetett csövön keresztül az udvaron levő edényekbe ürül. Ezeket minden órában le kell öblíteni. Az ágyak körül, ellentétben az akkori szokással, nem tűr függönyöket. Bőséges szellőzésről kell gondoskodni ; az akkoriban általános használatú aromás füstölések mitsem érnek. Az orvosi
