Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 4. (Budapest, 1940)
Magyar orvostörténeti adattár (II.) (1700-1800)
Magyar orvostörténeti adattár 13 1715 augusztus 24-én vették észre először, hogy a király lábain gangraena kezdődik. Már Marly-ban panaszolta, hogy fájnak a lábai, de sem ő, sem orvosai nem gondolták, hogy a baj üszkösség volna.1 Augusztus 25-én, Szent Lajos napján (a saját nevenapján), igen rosszul érezte magát a király. Este 8 órakor föladták rá az utolsó kenetet, de súlyos állapota ellenére is fogadta az udvari zenészeket és másokat, kik nevenapja alkalmából üdvözlésére jöttek. Augusztus 26-án az orvosok tanácskoztak és a láb csonkolását határozták el ; ebbe azonban nem egyezett bele a király, mert az orvosok így sem ígértek biztos gyógyulást. «Ha már meg kell halnom, jobb szeretem, ha minden tagom megmarad» — mondotta. Azután elbúcsúzott az összes hercegnőktől, hercegektől, nagyuraktól és szolgáktól egyaránt. Bocsánatot kért tőlük, és megáldotta őket. Délután egy kissé jobban volt, mert három ízben bevette Rákóczi orvosának, dr. Lángnak a gyógyszerét, úgyhogy már azt hitték, meg is fog gyógyulni ; de később a király orvosai más gyógyszert adtak be s a baj újra kezdődött. Augusztus 27-én oly rosszul érezte magát, hogy minden percben halálát várták. Az orvosok ismét tanácsot tartottak és itt Lang dr. újra kifejtette véleményét, mit a többi orvosok megköszöntek, szintúgy az ajánlott gyógyszereket is, de azt is kijelentették, hogy most már ők maguk akarják gyógyítani a királyt. Még azt sem engedték meg Lángnak, hogy megnézhesse a beteget ; e helyett viperalevest adtak őfelségének, ki azt mingyárt kihányta és mind rosszabbul lett. Halálát várták, bár egészen eszméletén volt, folytonosan imádkozott és különféle intézkedéseket tett. Augusztus 28-án egészen lemondtak életéről és sokan el is távoztak a királyi kastélyból ; így tett Rákóczi is, mert nem akart részt- venni abban a sok szertartásban, mely a király halála után fog következni. Ezen a napon egy marseillei «orvos» is megnézte a beteget ; az udvari orvosok nem is akarták beengedni a király ágyához, de Bourbon herceg és a toulousei gróf mégis kieszközölte, hogy megnézhesse.1 2 Ennek a kuruzslónak a gyógyszere sem használt s augusztus 30-án a toulousei gróf megírta Rákóczinak, hogy minden reménynek vége. Szeptember elsején bekövetkezett a halál. A tetemet másnap fölboncolták és bebalzsamozták. Szívét átvitték a jezsuiták, beleit az augusztinusok templomába nagy pompával és ceremóniával. Magát a testet három fehér lepedőbe varrták, melyek közül a középső viasszal volt átitatva. Azután egy korpával telt fakoporsóba helyezték, ezt ismét egy ólomkoporsóba s végre egy vaskoporsóba. A mondottak szerint Rákóczi orvosának nem voltak nagyobb sikerei XIY. Lajos utolsó betegségének orvoslásában, de nem is igen lehettek volna, mert ő is, akár a francia orvosok, majdnem az utolsó napig belső szerekkel kúrálta a királyt, csak a szerek megválasztásában nem tudtak megegyezni. Lang mindenesetre nagyon kedvezőtlen bírálatot mondhatott urának a francia király orvosairól, mert Rákóczi az ő Vallomásaiban azt írja, hogy «mikor már a király nagyon rosszul volt, akkor mindenünnen előhívták tanácskozásra az orvosokat, közöttük az enyémet is a királyhoz küldték, és az ö közlése alapján méginkább elítélem azok tudatlanságát, kik hagyták, hogy a betegség súlyosbodjék és mások orvosságait alkalmazni nem akarták». Különösen elítéli az «eszelős vén főorvos», Guy Fagon, orvosi rendelkezéseit.3 Ha Lang nem is talált valami szíves fogadtatásra a párizsi udvar legmagasabb köreiben s kivált ottani kartársainál : annál szívesebben fogadták őt a magyar betegek, szegények-gazdagok egyaránt. Különösen bensőséges 1 V. ö. E. Deguéret: Histoire médicale du Grand Roi. (Paris, 1924. p. 217.) E szép és alapos munka szerzője többek közt azt mondja, hogy XIV. Lajos utolsó betegségét eleinte ischiasnak nézték, valóságban azonban nem volt más, mint arteritis, mely csakhamar gangraena senilisbe ment át. 2 Dangeau az ő emlékirataiban (v. ö. Deguéret könyvében 223.) azt írja, hogy «On lui (a királynak) a donné un reméde d’un empirique, dönt on n’espére pas grande chose». Ez az empirikus, kit Saint-Simon «hőmmé de Provence»-ivAí mond, kétségkívül azonos azzal a «marseillei orvos»-sal, kit Szathmáry naplója említ föntebb. 3 Márki Sándor: II. Rákóczi Ferenc, 3. kötet, 409. 1. (St. Simon. XI. 389. után.)
