Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
486 Magyar orvostörténeti adattár 1481-ben panaszos beadványban kéri Nagyszeben városának tanácsát, hogy adják meg végre a fizetését, mert a szükséges gyógyszereket és orvosi műszereket nem csekély költséggel hozta magával Bécsből. Báthory István, az erdélyi vajda is inti a város tanácsát, hogy tegyen eleget a doktor követelésének, mert különben híre megy a dolognak és máskor nem fognak orvost kapni; különben is a tisztességhez tartozik, hogy az utolsó munkásnak is megadjuk a maga salláriumát.1 Purkircher György, a nagytudo- mányú pozsonyi orvos (1530—1578), Clusius-nak, a világhírű botanikusnak jó embere, alig tud megélni abból a csekély jövedelemből, amit rendes betegei: a pozsonyi szőllőmunkások és vincellérek juttatnak neki. A pozsonyi kamara ajánlja Miksa királynak, hogy 100 forint évi kegydíjat adjon Purkircher-nek, azzal a kikötéssel, hogy a vidéki hegyekben ritka növényeket gyűjtsön, továbbá hogy Felsőmagyarországon a királyi kapitányok gyógyítására is utazni tartozzék. A király mindössze 50 forintot küld neki ajándékba. A pozsonyi vár előkelő foglyait (János Frigyes herceget, Dohó Istvánt és Balassa Jánost) négy éven át kezeli hitvány 80 tallér jutalom fejében.2 Sopron városa 1602-ben egy „jámbor és böcsületes“ doktort szeretne városi orvosnak megfogadni, de előbb kiküldi őt a hatalmas és gazdag gróf Nádasdy Ferenchez: nézze meg ő is és ha kedvére van, adjon ő is neki valami évi járulékot és fogadja meg udvari orvosának. A gróf azonban azt írja vissza, hogy ő hála Istennek most jó egészségben van feleségével, gyermekeivel együtt. „Az igaz dolog, embernek élete és állapattya igen változandó. Magamra, feleségemre avagy gyermekimre Isten ami nyavalyát bocsát, akkor vagy ezt a jámbort, vagy mást, efféle tisztben levőt ha megtalálunk s hozzánk jüvend, akkorbeli fáradságát és velünk jólétét emberséggel meg akarjuk fizetni. De hogy esztendő számra fizethessünk vagy ennek, vagy másnak, az tülünk nem lehet!“ De azért nagyon ajánlja a városnak, hogy tartsa meg városi orvosnak az illető (ismeretlen nevű) orvost, mert „nem kicsin hire lészen ennek, hogy a Kegyelmetek várasában is találtatik efféle ember“.3 Máramaros megye, mikor 1776-ban az új bécsi gyógyszerkönyv (Dispensatorium) megjelenik, nem veszi azt meg, hanem az egészet lemásoltatja a vármegye sebészével; a szegény chirurgus 225 folio-ívet ír össze s egész fáradságos munkájáért nem kap többet 2 forint 20 krajcárnál. Különben, hogy a honoráriumok kérdése milyen „point douloureux“ volt már 300 év előtt is, azt legjobban bizonyítja a kassai sebészeknek a 17. század elejéről való panaszos instanciája a városi tanácshoz, melyben a sebészi kezelések díjának megszabását sürgetik. Ezen okirat már azért is megérdemli, hogy nagyobb részét közöljem e kis értekezés során, mivel kiderül belőle, hogy a gyakrabban előforduló sebészi esetek gyógyítását azon időtájban mennyire taksálták sebészeink; de meg azért is érdekes ez a beadvány, mert azt olvassuk benne, hogy az akkori kezdetleges viszonyok közt, nem lévén kellő számú és hosszabb idei vendégtartásra berendezett fogadó a városokban, sebészeink a maguk házában fogták a pácienst, lakást és rendszerint teljes ellátást is adva nekik.4 1 Nagyszebeni levéltár: U. III., 43. 2 Századok, 1873, 525. 3 Sopron város levéltárában Missiles. 4 így volt ez már sokkal régebben is. „Kegyelmes Uram, az lábammal igen elnehezültem. Most itt vagyok Kermendön az barbélnál“, írja Kysseryeny Mihály Nádasdy Tamásnak, 1556 aug. 13. (Orsz. Levéltár.)
