Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 487 A kassai sebészeknek minket érdeklő panaszai következőleg hangzanak: „Mi, az nemes és királyi szabad városban, Kassában, lakozó barbély- mesterek, az mi elménket eleget liányván-vetvén, fel nem találjuk az mi mesterségünknek megfizetését és az sebbel való bánásunkat mert sok lélekben járó dolog; mert az ki kisebb, attól kevesebbet veszünk, sőt az kivel megszerződünk is, azt sem adja meg, az ki pediglen nagyobb avagy balta avagy csákány fok ütés vagy rokkanás, azzal bizonyára több bánás vagyon: csontját kell fúrni és úgy kell kivenni; ez ilyentől megérdemlőnk 25 forintot; oly nagy lehet penig, hogy negyvenet is megérdemlőnk, mert fél esztendeig való bánás van vele. Az kinek pedig karja ketté törik, attól megérdemlőnk tizenkét forintot.1 Az kinek pedig szára vagy combja törik, attól megérdemlőnk tizenhat forintot. Ezt eleitől fogva igy értük és igy tartottuk, az régi eleinktől is igy tanultuk és mostan is igy tartanánk: de az emberek, ha először két forintot vagy hármat adnak, azután semmit sem vehetünk rajtuk, ha meggyógyulnak. Ha pedig flastromot vetünk vagy oldalára vagy pedig egyéb fájdalmas testére, attól megérdemlőnk egy forintot, mert mindétig úgy volt. Ha pedig szegény ember bejön eret vágatni, azt mi három pénzért s öt pénzért megvágjuk, mert azt mondja, hogy nincs több; nem sarcoltatjuk. Ha valaki pedig többet ad, az az ő embersége. Ha valakinek az foga fáj, azt öt pénzért (= dénárért) vonjuk ki. Az mi pedig az főmosás dolgát illeti, az mint privilégiumunkban föltaláljuk, ez előtt ötven-hatvan esztendővel nem voltak ilyen cifra emberek, hogy megtaroltották volna magokat (most még az parasztember is tároltatja sok), hanem megborotválkoztak és igy 3 pénzt s 4 pénzt adtak. Az tarlás- tól, az ki mit akar adni, mi nem erőltetjük se főembert, se nagyságos urat, se közrendet, hanem az ki mit ád, azt elveszszük. De most akárki is házához hivat és igy dolgunkat is el kell hagynunk és el kell mennünk. Az szappannak pedig tábláját néha 80 pénzen, néha egy forinton s néha pedig 125 pénzen veszszük, egy szekér fát pedig 50 s 60 pénzen veszszük. Azelőtt 16 pénzen, 20 pénzen vettünk egy font bécsi szappant, de most egy forinton adják. Az mi pedig az beretva-köszörűs dolgát illeti, annak előtte tudjuk, hogy hat pénzért s nyolcért köszörülte itt Kassán, az ollót pedig 12 pénzért, most pedig 15 pénzért köszörül egy beretvát, egy ollót 25 pénzért köszörül, az kit igen neheztelünk; ő azt mondja, hogy mi ő neki abból nem parancsolunk. Kérjük Uraságtokat, hogy Uraságtok intse meg az régi szokás szerint. Hát az mi nagyobb dolog, ha valakinek keze-lába elszakad vagy elmetszik, hárman-négyen kell kötözni, esztendő vagy másfél telik benne gyógyulásában; erről megítélheti Uraságtok, hogy esztendős szolga mit érdemel, háromszor mindennap kötni és házában embernek feküdni; az kit megigér, soha meg nem adja, nem hogy megfizetne vele való bánásunkat, még házunkban meleggel tartjuk és némelyet étellel-itallal. Sőt még némely szegént reánk hozzák, mind étellel és itallal kell tartanunk, nem hogy dajkálkodásunkat vagy szerszámunk árát megfizetné . . . Ha valamely csömörlött embert penig megkenünk tetőtől fogván talpig, bár vegyünk negyven pénz kenő szerszámot, avagy egynémely azt mondja, hogy Uram engem fenyőmag-olajjal kenj meg, megesik énnekem, hogy én egy forint árát veszek, megkenem vele, 25 pénzt sem ád és igy orczapiru- lással kell házától eljönnünk és azt mondja, hogy megfizetek Uram! Erről 1 A 17. század első felében a pénznek értéke körülbelül 10—12-szer akkora volt, mint századunk elején.
