Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
482 Magyar orvostörténeti adattár hol s azt, mint szerencséthozó árkánumot és „zauberischer Wurtzel“-t, jó pénzen eladták egy csizmadiának. Ebből aztán nagy pör kerekedett, a városi tanács a csizmadia-céh panaszára elkobozta a gyökeret s a két sebészt pénzbírságra ítélte.1 A páciensek gyűjtésének és megtévesztésének mindenkor jól bevált eszköze volt a titkos szerekkel, „secretum“-okkal s egyéb specialitásokkal való hivalkodás. Régi magyar orvosaink fegyvertárában is lépten-nyomon ráakadunk ezekre. Legelőkelőbb orvosaink sem riadtak vissza a secretum- gyártástól és az azokkal való hírveréstől. Fischer Dánielnek, az európai nevű kézsmárki doktornak s az esztergomi érsek háziorvosának (szül. 1695) vagy tizenötféle secretumát és compositumát sorolja fel Weszprémi. A sebészek sem voltak kevésbbé leleményesek ezen a téren s Pettyéni Borbély Márton pápai sebésznek érdekes kéziratában (1683-ból) egész sereg ilyen titkos szert, varázsló compositumokat stb. találunk felsorolva. Talán mondanom sem kell, hogy a régi borbélysebészek szemfényvesztéseinek egyik legenyhébb formája a doktori cím jogtalan használatában és belső betegek kezelésében állott. Mária Teréziá-nak egyik rendeleté2 egyenesen eltiltja őket az efféle kihágásoktól. De már sokkal előbb (1627) Bethlen Gábor is meghagyja nekik, hogy „az sebesekre hiven és szorgalmatosán visellyenek gondot; melyre városokon az czéh mesterek igen reá vigyázzanak, falakon pedigh az birák; és ha gondviseletlenségek miá az sebes meghal, comperta rei veritate fejekkel tartozzanak érette. Szegődő irral ne kötözzenek. A ki belső nyavalyához nem tud, doctorrá magát ne tegye, mert ha valakinek halála történik miatta, ő is meghallyon érette.“3 Nagyobb járványok s különösen pestis alkalmával a hatóságok mégis kénytelenek voltak, orvosok hijján, rájuk bízni a belső betegek gyógyítását. Ezt tette Pest városának hatósága az 1711. évi nagy pestisjárvány ^alkalmával is, mely az akkori szabadságharc zavaraival párosulva, annyira elpusztította a fővárost, hogy mindössze csak háromszáz lakosa maradt meg utána. A pesti szervita konvent egykorú naplójából kiderül, hogy ez a borzalmas erejű járvány (Rákóczi végzete!) huszonkét nap alatt, az al- perjelen és a belvárosi plébánost helyettesítő, tehát a konventen kívül lakó Páter Sylverius-on kívül, a ház valamennyi tagját sírba vitte. Mikor pedig a sebészt hívták, az nem ment el, azt adva okul, hogy ma holdtölte lévén, nem adhat semmi orvosságot; várjon a beteg! ... A mi sebészeinkre is alkalmazni lehetett az ugyancsak sebészekre vonatkozó régi szellemes francia mondást: „Le soleil éclaire leurs succés et la terre cache leurs fantes!“ Bizonyos, hogy számos városunkban, ahol a sebészek gyakorlata nem volt céhszabályokkal rendezve, sok magacsinálta chirurgus is letelepedett és megtollasodott. Sőt még olyan nevezetes városban is, amilyen Körmöcbánya volt a 17. században, megtörtént, hogy egy minden képesítés nélküli kontár, Irrgang János, 23 éven át zavartalanul folytatta praxisát, szép vagyont szerzett (két háza is volt a város piacán) s mikor kipattant, hogy sebészmesteri felszabadító levele nincsen, pörbe fogták és fogságra vetették. Topliczvár ura szigorú fenyegetéssel utasítja a városi tanácsot, hogy a chirurgust tovább zaklatni ne merje; aminthogy Irrgang uram csak1 Ernyey J.: A bányavárosok orvosai a 16—17. században. Gyógyászat, 1905. 2 Linzbauer: II., 191. 3 Bethlen Gábor árszabályzata Erdély és a magyar részek számára. Közli Nagy Iván. (M. Tört. Tár XVIII., 222.)
