Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 481 (Azt hiszem, hogy ez a második szakaszában megcsonkított vers a vándorló, „bujdosó“ borbélylegények nótája lehetett, nemcsak tartalma miatt, hanem azért is, mert a versmértéke egészen megegyezik annak a „Meghalt feleségem, satis tarde quidem“ kezdetű nótának a metrumával, melyet a-z én gyermekkoromban még énekelgettek a miskolci diákok. A bujdosás vagy vándorlás, cébtörvényeink értelmében, okvetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy a legény mesterré lépjen elő. A legtöbb céhnél, legalább a 17. század elején, 4 évi tanulást és két esztendei vándorlást kellett kimutatni.) A részegeskedés igen el volt terjedve a régi sebészek között. Kemény János erdélyi fejedelem (Önéletírásában) „borbélyi nyavalyádnak nevezi a részegséget. Hogy a legénnyé avatásnál a „társpohár“-ivás mily nagyméretű alkoholfogyasztással volt kapcsolatos, eléggé sejthető a régi írásokból. Néhol a cébbeli bírságokat is borral rótták le s ebből alkalomadtán nagy ivásokat rendeztek.1 A veszprémi sebészeknek 1760-ban kelt céh- szabályzatában2 a 7. és 8. pont úgy szól, hogy „Amely mesterember pedig a Kristus szelidségétől eltávozván, ocsmány, parázna s egyéb nagy vétkekben, úgy mint tolvajságban, gyilkosságban, azon föllyül dög-nyúzáson, eb vagy macska agyonverésen tapasztaltatnék, a böcsülletes czébbül kirekesztessék.3 Hasonlóképpen ha valamelly barbélymester ember ördögadtával avagy teremtettével káromkodni tapasztaltatnék, az ollyan mester embert beadván a czébnek, érdeme szerint megbüntessék, és abbéli büntetésnek fele a cathedrális templomra adassék, fele pedig a czébnek ládájába tétessék. Elrendeli végül, hogy azok a mesterek, a kik a céhgyülések alkalmával leisszák magukat és bázsártoskodnak, karhatalommal hazavezettessenek. Viszont a barsmegyei borbélysebészek 1700. évi, különösen érdekes céhlevelének (EK., céblevelek, XVII., 1. sz.) 25-ik artikulusa elrendeli, hogy az ifjúmesternek nem szabad berúgni a céhgyüléseken, mert egyik főkötelessége, hogy ha az öreg mesterek megborosodnának, legyen aki rájuk vigyáz és másnap mindenekről számot tudjon adni akkor is, ha az öreg mester teljes amnesiában szenvedne. Egykorú források4 elmondják, hogy régi sebészeink „nagy konchoz rágó“, nagyratartó, kevélykedő, cifrálkodó, külsőségeket bajhászó népség volt. Egyikük-másiknk „ezüstös puzdrá“-ban hordozta a maga szerszámjait. Szélhámos is elég akadt köztük. 1660-ban két körmöcbányai sebész, Farsang András és Streinitzer Jakab, mandragora-gyökeret szereztek vala1 „Ha valamely mesternek nehéz sebese és betege vagyon, tartozik a czéh oda menni és meglátni, ha kévántatik és meglátván, ha elegendő lészen a meg- gyógyításra, jó, s ha pedig nem és a beteg is kévánja, a mesterek más segíttő társat adjanak neki, akit kíván és ketten szép emberségesen megalkuván mind meggyó- gyítással s mind megfizetéssel. Senki pedig egymás sebeséhez hozzá ne nyúljon más mester akaratja ellen... mert aki ebben (bűnösnek) találtatik, főbírsággal büntetődik, az főbírság pedig tizenkét veder bor.“ (A marosvásárhelyi borbélyok 1628-i céhleveléből.) 2 A Nemzeti Múzeum levéltárában. 3 Élő állatok agyonverését régente megbecstelenítő cselekedetnek tekintették; azért is ez a pont több más céhnek a rendszabályaiban is megtalálható. V. ö. Sopron város levéltára, Lad. X. fase. II., No. 36. (1712 május 3.) Benignum mandatum regium Caroli VI Imperatoris quo mediante Steph. Lakics cothurnarius Sopro- niensis, propter canem rabidum per se percussum et expost extinctum, ab omni eatenus macula, labe et naevo dementer absolvitur. 4 Ferenczi Zoltán: Vásárhelyi daloskönyv, 42. és 58.; továbbá Thaly: Régi magyar vitézi énekek, I. 365. Magyary-Kossa: Magyar orvosi emlékek. III. 31
