Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 393 Volt azután a lófestésnek német módja is, mely (Tsek Márton szerint) a török eljárástól abban különbözött, hogy a festéket erős ecetben oldották fel s a ló sörényét, farkát ebben az oldatban háromszor-négyszer megáztatták, s végül ugyancsak dióolajjal megfésülték. A fentebbiekből azt látjuk, hogy a lófestésre vonatkozó legrégibb adatunk 1597-ből való s a szokás még Apor Péter ifjúsága idején (az 1600-as évek végén) is divatban volt. Kétségtelen azonban, hogy a magyarok már 1597 előtt is megfestették lovaikat (ha nem is „csillagokkal és arabeszkekkel,“ mint ahogy Szendrey János mondja valahol), különösen olyan vidékeken, hol közvetlen érintkezésben voltak a török földbirtokosokkal, kikkel ajándékképpen lovakat cseréltek s kik, mint Maurer jelentése is bizonyítja, szívesebben látták, ha ezek a lovak, a törökök módjára, meg is voltak festve. Ezen ajándékozgatás révén terjedt el e furcsa szokás a magyarok között. Ne felejtsük el, hogy úgy a törökök, mint a magyar urak igen nagyra becsülték a lóajándékot s általában a lovat. Bizonysága ennek, hogy már a honfoglaló vitézek is a lovakkal együtt temettették el magukat s a keresztény korban királyaink s főuraink koporsója után ott lépdelt a kedvenc paripa. Fehér lovat áldoztak a magyarok istenének, tizenkét fehér lovat küld Árpád Szálán fejedelemnek s viszont a kiewi ruthén vezér ezer lovat küld ajándékba a hódító magyaroknak, csakhogy őt és országát kíméljék. Végrendelkező eleink testamentomában igen gyakran olvashatjuk, hogy előkelő uraknak, királynak, egyházi hatóságoknak, apátságoknak, káptalanoknak stb. lovakat hagyományoznak1 s gyakran még lélekváltságul (pro salute animae) is lovakat ajánlottak fel. mikor már a földi élettel leszámoltak. A lovak iránti nagy szeretet magyarázza meg azt is, hogy alig van ország a világon, melynek történeti emlékeiben, okmányaiban oly gyakran volna szó lólopásokról, mint a magyar régiségben. Érdekes, hogy a lófestés révén némely vidéken a vadászkutyák megfestése is divatba jött, ami szintén török szokás volt. Gyöngyösi egyik versében2 u. i. azt olvassuk, hogy: „A vadászó helyhez azomban jutának, Jelül a kópéknak kürtököt fuvának, Szíj és selyem-pórázra ebeket fogának, Elsőben is egy párt Ferencznek hozának. „Dervis“ egyik; farka nagy lompot eresztett, Törökországi faj, visel kövér testet. Társa is ily, híják „Bestiának“ eztet; Igen szép mindkettő, uszován is festett.“ A lófestés divatja tőlünk Németországba is átszármazott.3 A 16. század előtt a németek sem ismerték azt s bár akadtak, kiknek állítása szerint Németországban már a középkor elején megfestették a lovat, ezt a föltevést semmi megbízható történelmi adattal sem tudták támogatni. Ami végül a föntebb többször előforduló kana (kanna) vagy kána szót illeti, kétségtelen, hogy az nem egyéb, mint az alkanna rövidítése, így nevezték u. i. régente a ma Lawsonia inermis (L. alba Lám.) néven 1 Többek közt Bethlen Gábor is „hatalmas fő-lovakat gazdag szerszámokkal“ hagyományoz végrendeletében a német császárnak s a svéd királynak. 2 L. a Nyelvtörténeti Szótárban „uszólag“ címszó alatt. 3 L. erről „Das Pferdefärben bei den Deutschen“ c. értekezésemet (Mitteilungen zur Geschichte der Medizin und der Naturwissenschaften, VIII. (1908.) 334.)
