Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
272 Magyar orvostörténeti adattár tanultak a nevelőjük fenyvesbogyót és pisonzeltli-1 vett füstölésre az 1598-ik pestises esztendőben. Cserei Mihály írja (444. old.), hogy még az 1710. évi pestis alkalmával is gr. Steinville osztrák generális „hogy a militiát jobban conserválhassa a contagiotól, sok reggeli italt főzetett gabonából, abban fenyőmagot (= baccae juniperi), rutalevelet hánytanak s minden reggel a companiáknak úgy osztogatták, azt itták, nem is döglöttének (= fertőződtek) meg“. A Rabutin által (1709.) összehívott nagyszebeni orvosok is azt javasolták, hogy „minden reggel a házakat fenyő- tövissel füstöljék, a házak falait minden héten fejérícsék, éhomra senki házából ki ne menjen, kivált a fenyőmagot, égett bort vagy nyers boritalt, fenyőmagos ételt, fenyőmag rágását, a citromos ételt, mézet, diót, fog- hagymát, mondolát, a dohányszívást igen jovallják.“ A juniperusnak és mosusznak pestis elleni használata különben ősrégi s már 1406 körül azt ajánlja egy boroszlói kézirat, hogy „rectificetur aer cum suffumigacione rerum odoriferarum, sicut . . . juniperi grana . . . musco, camphora etc.“ (Sudhoff, Arch. IX. 1916., 124.). A boróka a magyar flórának orvosi és néprajzi szempontból is legérdekesebb növényei közé tartozik. Őseink csodás gyógyítóerőt tulajdonítottak neki s más népek is kabbalisztikus növénynek tartották, mely elűzi a gonosz szellemeket, kígyót, férget, hernyót; (v. ö. Lippert: Christentum stb., 478.) Már az 1488. évből, Mátyás királyunk idejéből fennmaradt nevezetes nyelvemlékből, az u. n. bagonyai ráolvasásból (v. ö. MOE, II. 189.) is kiderül ez. Ebben az van mondva, hogy a „szemölcső“ elmulasztására legjobb mód, ha az ember kimegy az erdőbe és karddal háromszor rávág a borókabokorra, minden vágás közben azt mondván: „Ffenie vaglak, mire arra, hogy el vesen Jánosrul az semelchew“, vagyis mai olvasás szerint: „Fenyő! Váglak! Mirel Arra, hogy elvesszen Jánosról az szemelcső“. A primitív népek babonás gyógyításában mindig megtalálható úgynevezett transzplantációs (átruházó) gyógyításnak a nyoma ez, mely azt tartja, hogy az ember a saját testi bajait bizonyos növényekre átszármaztathatja s ilyen módon megszabadulhat tőlük. Nem magyar specialitás, mert például az alsóausztriai köznép is felkeresi a borókacserjét, vesszőt vág róla és vágás közben azt mondja, hogy „Stecken! Ich tue dich schneiden im Namen der heiligen Dreifaltigkeit!“ stb. s ennek a vesszőnek azután mindenféle csodás gyógyítóerőt tulajdonít és becsben tartja.1 Ez^ az egy példa is mutatja, hogy a magyar nép ősi hitébe, talán még a mitológiájába is, mennyi idegen elem szivárgott bele a bennünket környező vagy belénk olvadt néptörzsek révén. De egy másik régi nyelvemlékünkben is megtaláljuk a borókának mint orvosságnak dícséretét: mégpedig abban, mely a Nemzeti Múzeumban azzal a fölírással van elkönyvelve, hogy „a legrégibb magyar orvosi recept; Íratott 1416 körül, vagy sokkal azelőtt is. Unicum a maga nemében“.2 Ebben a félig latin, félio- magvar szövegű recipében fesorolt gyógyszerek közt a csábaíre (v. ö. MOE, II. 249.) és a kecsketej mellett ott szerepel a fenyőmag (bacca juniperi) is, mint olyan, mely purgat pectus, megtisztítja a beteg, hurutos tüdőt. A régi magyarok különben sok mindenféle egyéb baj ellen is használták a borókát. A kassai városi levéltárban van egy kézirat, melyből kiderül bogy az ottani hmümlyok (sebészek) az 1600-as évek eleién a meg- csömörlött embereket „tetőiül fogván talpig“ fenyőmagolajjal kenték meg, 1 Hovorka (II. 315.) írja: „In manchen Dörfern (Oesterreichs) wo alles his auf wenige Familien ausgestorben war, erschien ein Geist auf weissem Ross und rief mit lauter Stirne: „Esst’s Kranebittbeeren und Biberneil (= pimpinella, ánizs) Sterbt’s nit so g’schnell!“ 2 Mint más helyen (Gyógyszerészeti Folyóirat, II. évf. 6. füzet) már említettem, ebben a hangzatos feliratban az időmeghatározás teljesen téves, mert a kézirat, sajnos, sokkal későbbről, 1540 tájáról való.
