Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 11 némileg indokolhatjuk Kálmán dekrétumai előszavának azon szavaival, melyekkel kiemeli, hogy szt. László még kénytelen volt a pogányság maradványai ellen szigorú törvényeket hozni, de Kálmán látva, hogy a hit teljesen megerősödött, nem tartotta szükségesnek a szigor alkalmazását. Gyanítani lehet, hogy László király idejében még voltak pogány varázslónők s Kálmán idejében már nem. A váradi regestrumban tizenkét esetben találunk vádat emelve, veneficium, tehát boszorkányos megrontás miatt. Hogy a veneficium itt is nem egyszerű mérgezést, hanem betegségnek vagy halálnak varázserővel való előidézését jelenti, bizonyíthatjuk a regestrum következő feljegyzéséből: „Vadu, (a beregi erdők őreinek egyike) vádolja Vulkánt, hogy leányát méregitallal ölte meg: impetit pro occisione filiae suae per potionem.“ — Tehát a közönséges mérgezés világosan megvan különböztetve a vene- ficiumtól. (A regestrumnak, Karácsonyi—Borovszky kiadása, 184. old.) Az egész középkoron át nem tudunk boszorkányokról adatokat felmutatni, azt azonban, hogy a bűnösök közé számították őket, mutatja, hogy a pallosjogot adományozó okmányok némelyikében az ineantatorok, ráolvasással igézők, fel vannak említve; így pl. a Károlyi Mer- hárdnak adományozottban. Buda városának statútumai is a varázslókat első alkalommal ugyancsak pellengérre állítással büntetik, de az e hibába visszaesőt már máglyahalálra ítélik. E statútumok valószínüleg a 15. század elejéről származnak. A Jus tavernicale (Kovachich cap. 87.) is máglyahalálra ítéli a szentségekkel visszaélést elkövető varázslókat (V. ö. MOE I. 217.) 8. Szüzességi öv. (Nemzeti Múzeum régiségtára; Delhaes-hagyaték.) Fraknói, Csánki, Schönherr nyomán van némi tudomásunk arról, hogy Beatrix királynő saját magtalanságát a Korvin János anyja, (a szép boroszlói polgárleány, Borbála), megrontásának tulajdonította; de hogy ez a vád perré fejlődött volna, nem tudjuk. Annyi bizonyos, hogy abban az időben, sőt sokkal később is, az orvosok nagyrésze is hitt a rontásban (vesztésben; y. ö. MOE. I. 95.; II. 288., 308.). Egyik kolozsvári boszorkánypörben (1584.; Komáromy, 64.) azt vallja a tanú, hogy „egy gyermekemnek vészé meg a lába; összevesztem vala penig Szelesnével azelőtt. Vím a leánkát egy orvosnak és az orvos mingyárast azt mondá, hogy mely asszonnyal megháborodtam, az vesztette meg a gyermekemet.“ (Lehetséges különben, hogy itt az „orvos“ alatt nem kell szükségképpen medicinae doctort érteni, hanem csak valami empirikus kuruzslót.) — A megkötésről (MOE. I. 96.) való hit (ném. bindezauber) mindenesetre az emberiség öröklött, ősi babonái közé tartozik; már a görögöknél megvolt, a magyar kifejezésnek égé
