Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 245 nyosan meg- fog halni; bár beszéde erőteljes s képes az ágyban felülni és járni is, de oly nagy veszélyben forog, bogy csak a jó Isten segíthet. Ezt hallván a vicekancellár, késedelem nélkül jelentést tesz a jelenlevő szenátoroknak s felmentek a várba. Estefelé a király ismét bort ivott, előbb kenyeret mártogatván belé. Nagyon szomjubozott és szokása ellenére szomorúnak látszott. Midőn Buccella vigasztalni kezdé, azt felelte: hogy Istennek ajánlja mindenét, készen van a halálra s nem azért szomorkodik, mintha a haláltól félne vagy fájdalma volna, de mert feje igen nehéz s azért hallgat, hogy szeretne elaludni. Midőn a vicekancellárok megérkeztek, Wesselényi a király tudta nélkül bevezette őket a szomszéd szobába s ezek kérdőre vonták az orvosokat, hogy miért titkolták eddig a király betegségét. Buccella a király tilalmára hivatkozott s ismételte, hogy a király nagyon beteg s ő azt hiszi, hogy rövid idő alatt meg fog halni. Alighogy ezt kimondta, sietnie kellett vissza a királyhoz, akit elfogott a görcs, kiütvén rajta újra a nehézkórság. Lepsényivel együtt próbálta a királyt dörzsöléssel ismét eszméletre hozni, de midőn ez nem sikerült, elküldték Simonius után is, ki kijelentette (most először!) a nagyságos szenátoroknak, hogy a király baját ő is veszélyesnek tartja, de a halált nem tartja közel levőnek. Simoniust Wesselényi is követte a királyhoz, aki többé nem tért magához. Könnyezve jött ki Wesselényi és sírva vezette be a kancellárokat a „legigazságosabb, legkegyelmesebb és legvitézebb“ király holttestéhez. A király halálának híre (bár titkolni akarták) éjjel elterjedt a városban s hajnalban nagy csődület volt a vár előtt, mindenki siratta az oly hirtelen s váratlanul elhunyt, szeretett királyt. Simonius még ugyanazon éjjel szekérre pakolta feleségét, pénzét és elküldte a városból; ő maga Grodnón maradt, de a boncolásnál nem jelent meg. Az orvosok vitája, mely eddig a beteg király ágya körül folyt, csakhamar a nyilvánosság előtt is folytatódott. A király magyar titkára, Csakor György, két nappal a király halála után egy levélben leírta. Kova- csóczy ezt véleményadás végett közölte egy kolozsvári orvossal. Mind a levél (Epistola etc.), mind e névtelen orvos (valószínűleg Muralto) véleménye (Examen etc.) nyomtatásban is megjelent Kolozsvárt 1587-ben. Mindkettő keményen elítéli Simoniust; de ez nem maradt adós a felelettel s válaszát (Responsum etc.) Amadeus Curcius Ticinensis álnév alatt egyenesen Buccellához intézi, azzal gyanúsítván őt, hogy Csakor levelét vagy ő írta, vagy ő diktálta. Nem késett Buccella sem a cáfolással. (Confutatio etc. Krakkó, 1588.) Amire megint Simonius írt választ (Responsum ad refutationem. Olmíitz, 1588. 4-edr., több mint 200 1.) Buccella még ugyanazon évben második cáfolatát is kiadta, (Refutatio etc., Krakkó, 1588., 4-edr. 119 1. (Simonius most Seprő-ve 1 ment ellenfelének, (Scopae etc. Olmütz, 1589., 4-edr. vagy 300 lap.) A „seprő“ nyelét a kolozsvári Muraltus János ragadta meg s fordította Simonius ellen (Apologia contra Simonem etc. Kolozsvár, 1589.). Végezetül még újra Simonius suhintott egyet amaz ékesen szóló seprővel s miután mindkét részről jól lemocskolták egymást, kölcsönösen elhallgattak, 3—4 évi mocskos vita után. Simonius bebizonyította, amit ellenfelei mondottak, hogy nyelve élesebb s ép oly gyilkoló, mint tudománya. Buccella és társai viszont azt bizonyítgatták, hogy ha úgy értett volna szakmájához Simonius, mint a nyelveléshez, a nagy király még tíz év múlva is élhetett volna. Szemenszedték, hogy kiket és miként ölt meg Simonius Lipcsében, Krakkón, Varsóban. Simonius viszont, midőn már nem győzte érvvel, pótolta gorombasággal. Az még
