Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
194 Magyar orvostörténeti adattár szétvetett lábakkal stb.), Deo auxiliante neki is épúgy fog használni, mint ahogy Nádasdynak használt. Emerich gazdag ember volt, ki gyönyörű alapítványt tett a bécsi egyetem szegény hallgatói számára. Ebben az alapítványban a magyar pénznek is jókora mértéke lehetett. Végrendeletében (1560.) a sógorasszonyának két aranyos kupát hagyományoz „so mir herr Grossgraff auss Hungern1 zu meiner hochzeit geschenkht hat“, egy másik rokonának pedig még egy aranyos serleget, amit a győri püspöktől (Gregorianecz?) kapott. (Adler, i. m., 58., 82.) Emerichre vonatkozólag szintén számos adat található az Acta Vindob.-ban. 779. 1558. Massage. Csömör. — Miklós deák írja Udvardy Györgynek (OL, Nádasdy lvltr., 1558. júl. 21): „Én bizony tegnap fölötte igen megnehezültem vala ... Az betegség penig csömörlés volt, kibül mind az hideglelés, s mind penig az hősség választig (= nagyon, erősen) meggyöttre; de legyen Istennek hála, megkönnyebbedém és immár fenn járok. Barbél Márton ha meg nem kent volna, még mast is az ágyon hevernék . . . Mi itt egyébképpen mindnyájan jól volnánk, de egynihányunkra az szent Jakab igen haragutt (egnyhanunkra az Zenth yakab ygen haraguth; hasmenésük volt?), tudniaillik Gergel deákra és Barkach-ra.“ A massage (kenés) mindig elsőrangú orvossága volt a gyomor-bél- bajoknak, csömörnek és sok más betegségnek. Kapornaki Bornamisza (!) György (u. o. 1558. december 15.) azt írja Komlósy Tamás bátyjának a betegségéről, Nádasdy Tamásnak: „Nagyságod az minemő orvosságokat küldött, megkentük mind az olajjal és mind penig az gilicének az vérét2 megadtuk innya, azért nagyságodnak ezt írhatjuk felőle, hogy még sem szólhat és immár annál is nehezben vagyon, mint előbb volt, mert thon- napy (!) napon felüté az nehésség és sokáig erősen törte. Thonnap (!) meg- lassodván, ez múlt éjjel megént, mint törte, annál is erősben az nehézség, ma megent azonképpen, kevés tágítást teszen rajta, és immár csak az úristennek vagyon kezében. Mi, kegyelmes uram, mind ez előtt való napo: kon azmit tudtunk mindennel orvoslottuk, mast megént nagyságod azki orvosságokat küldött, azzal orvoslottuk; de az nehézségről semminemő orvosságot nem tudunk lölni . . . íme Szentmiklósra es kültünk egy emberért, kit mondanak, hogy tud róla. Nagyságodnak könyörgünk, mint kegyelmes urunknak, hogy nagyságod, ha mi orvosságot tudna róla, az lír istenért ne hagyja nagyságod szegént.“ Utóirat: „Mihál deák itt Kapuban ada az nehésségről valami orvosságot és azt mondá, hogy ha meg nem álattya, tahát ugyan ebbe kell meghalni.“ (Egy másik levélben az áll, hogy a beteg már harmadnapja nem tud szólni, a jobb karját nem tudja fölemelni, s ki azt mondja, hogy a guta ütötte meg, ki azt, hogy nem.) — Eszterházy Miklós (1628.) írja, hogyha a gyermeknek hasmenése van, olajjal kell kenni a hasát. A kenéssel nemcsak a borbélyok foglalkoztak, hanem méginkább s elsősorban a tudósasszonyok és a bábák, kik nem egyszer a férfiak sérveit is így kezelték (Reizner, IV. 490., 530; Teleki Mihály felesége Nagy Katát ajánlja az urának, mert az kiváló kenő. T. M., IV. 262.). Leggyakrabban mégis a csömör gyógyításában volt helye a kenésnek. Itt volt a kenőasszonyok, kentefitélők, dauzsolók és hársolók főszerepe; a két elsőről 1. Komáromy 31., a dauzsolókról Ipolyi, II. 156. („dau zsolni“ régi székely tájszó, melynek jelentése: „vénasszony módjára értetlenül és bűvösen kenni-fenni“), a hársolókról 1. más helyen e kötetben. A kenéshez rendesen valami zsírt, zsíros vagy illatos olajat használtak, jobbmódúak kenésekor drágábbat is. A kassai borbélysebészek (a 17. század elején) azt panaszolják, hogy „ha valamely csömörlött embert megkenünk tetőtől fogván talpig, bár vegyünk negyven pénz kenő szerszámot, 1 Nádasdy Tamás. Grossgraf (comes magnus) = Magyarország nádora. 2 A vérivás ősi orvossága az epilepsiának. Evégből nemcsak a legkülönbözőbb állatok (többek közt a galamb, gerlice) vérét itták, hanem az embervért is. V. ö. A. L. Strack: Das Blut in Glauben und Aberglauben der Menschheit. 7. kiad. (München, 1900.)
