Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
2 Magyar orvostörténeti adattár A házak élén a magister (major, prior, prevost, provisor, gubernator) áll. Kinevezését a püspöktől vagy a várostól, esetleg váltakozó rendben egyiktől vagy a másiktól kapja. Sokszor a leprások választják, esetleg maguk közül, aminek előnye, hogy a bélpoklos nagyobb részvéttel van a betegek iránt. Ha nincs köztük alkalmas, idegent is választhatnak, de mindenesetre alkalmas, tisztességes és egyházi büntetés alatt nem álló személyt. A főnök a püspöknek, illetve a városnak engedelmességet fogad. A betegek előtt pedig esküt tesz, hogy őket gondozza, vagyonukat hűen kezeli, el nem pazarolja, beleegyezésük nélkül el nem adja, a ház jó hírét, becsületét, érdekeit szem előtt tartja, a betegfelvételeknél magának anyagi előnyt nem biztosít, a püspök tudta nélkül senkit el nem távolít és a vagyon kezeléséről a testvérek káptalanénak beszámol. Havonta egyszer vagy többször meg kell látogatnia a leprások helyiségeit, a súlyos betegeket gyakrabban is. Hetenként káptalant tart és pedig külön-külön az egyháziakkal, a férfiakkal és nőbetegekkel. Évente négyszer, másutt havonta a káptalan vagy érettebb és értelmesebb betegek előtt számadást nyújt, amelyre a körülmények szerint a város képviselőjét is meghívja. Másutt évente egyszer a püspöknek vagy a városnak számadást nyújt be. A magister alatt áll és szintén választás alá esik az a poklos, akinél van az élés kamra és magtár egyik kulcsa. Ez is esküt tesz, hogy a rábizottakat híven kezeli, az ételt és italt érintésével meg nem fertőzi, az éléskamrába a magister engedélye nélkül be nem lép, hanem csak ajtajánál áll, hogy ellenőrizze az adagolást. Nemcsak az ápolószemélyzet, hanem a betegek is félig-meddig szerzetesi életet élnek. Az az elv, amelyet a világi törvényhozóktól ismételten hallottunk, hogy a leprás halott, az egyház gyakorlatában azt az alakot ölti, hogy a leprás haljon meg a világnak a szó magasabb erkölcsi értelmében, vagyis a szerzetesiekhez közeledő fogadalmak által. A beteget mindenekelőtt kellő vizsgálat után hatóságilag leprásnak nyilvánítják. Ha később bebizonyul, hogy mégsem az, elbocsátandó; de ha utóbb mégis kitör rajta a lepra, visszatérhet a leprásházba. A beteg a leprosoriumban előbb kilenc napig megpróbálja, tetszik-e neki a ház élete; ha a próba beválik, haláláig ott maradhat. Felvételkor requiemet vagy misét tartanak, officiumot mondanak vigasztaló és bátorító olvasmányokkal; a pap inti a beteget, hogy nagy baját Isten kegyelmeként fogadja, nyugodjon meg az ő akaratában és bízzék benne. Azután megáldják a bélpoklos öltözékét, kesztyűit és azt a jelvényt, melyet viselnie kell, hogy jelezze az egészségeseknek, már messziről, leprás állapotát (posztódarab mindkét karon, kerepelő stb.). Ezután a beteg fogadalmat tesz, hogy Isten szolgálatára szenteli magát, vagyonát a leprásháznak adja, önmegtartóztatásban él és magisterének engedelmeskedik. Végül felolvassák és megmagyarázzák neki a házi szabályokat. Vagyonukról a betegek belépésük után egy hónapon belül végrendelkezhetnek. Ha gyermekeik nincsenek, a ház rendelkezik vagyonuk lölött. Gyermekek esetén a ház gyermekrészt kap. Több helyen a leprás a háznak év járadékot fizet, pl. Pontoiseban 1315-ben a belépéskor 60 solidust és pedig ő maga, vagy egy jótevő, vagy a város. Nimesben a helybeliek 15 livret, az idegenek 25-öt fizetnek. Különben a leprosoriumoknak vannak kertjeik, földjeik, szőlőik, nyájaik, dézsmáik, malomjoguk, faszedésük, vásár joguk. Jótékony emberek életükben vagy végső akaratukkal ingatlanokat és ingóságokat ajándékoz-
