Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
Magyar orvostörténeti adattár 123 tették a szájukba s a sáfrányos lé sárgára festette a körmüket és ujjaikat. Mátyás királynak feltűnő érdeméül rójja fel a hízelgő olasz, hogy evés közben sohasem piszkolta be a ruháját. Beatrix királyné mindent elkövetett, hogy a villa használatát meghonosítsa hazánkban és egyik fennmaradt levelében modenai aranyozott villákat és késeket kért Eleonóra olasz hercegnőtől. Azt hiszem, hogy maga Beatrix is terjesztette nálunk a sáfrány használatát, mert Olaszországban, a sárgára festett metéltek, laskák és rizottók hazájában, ma is mindennapos fűszer az. Azt is följegyezték, hogy ebben az időben minden egyes ételhez külön lé készült a magyar konyhán; más lében főzték a kacsát, ludat, kappant, fácánt, foglyot stb. A szárnyasokon kívül a marha, bárány, kecske, sertés, vaddisznó és a halak is nagy mennyiségben kerültek az asztalra. (Hazánkban igen sok és jól gondozott halastavak voltak s azon kívül például a Tiszában is annyi volt a hal, hogy egykorú szójárás szerint e folyónak kétharmad része víz, egyharmada pedig hal volt.) A hagymát is igen szerették őseink és Mátyás király is, ki egy ízben az Eleonóra hercegnő által küldött olaszországi hagymáért, pármai sajtokért, oliváért valóságos elragadtatással mond köszönetét (Monum., TV. oszt., III. 245.; Bruckner, 65. és köv.) A borsot is többnyire az olaszoktól kaptuk, Horvátországon át. Zalamegyében az olasz vagy horvát házalót, aki boltját a hátán hordja, még manapság is borsosnak nevezik, ámbár ma már nem is árulnak borsot. (Nyr., XVII. 144.) Az erős sáfrányfogyasztással függ össze, hogy Magyarország északi részeiben, különösen pedig Nyitra- és Turócmegye lapályos helyein, még a 18. században is nagyban űzték a sáfránytermelést s kiváltképpen a trencséni sáfránynak igen jó híre volt. Megtörtént, hogy a trencsén- megyei luteránus papok, kik a bécsi békéig (16J6) a nyitrai püspök fennhatósága alá tartoztak s neki adóztak, egy ízben pénz helyett trencséni sáfrányt szolgáltattak be adó fejében. Mi még a 18. század végén is inkább hazai, mint külföldi sáfrányt fogyasztottunk. Ezt bizonyítja Matyus Istvánnak egyik megjegyzése 1789-ből, ki azt mondja, hogy „Mi (erdélyiek) inkább magyarországi, a turóc- és liptómegyei tótoktól vett sáfránnyal élünk, akik ezt köztünk, házanként hordozzák s leginkább ditsérik a bajnótzit s majd két-árán is adják. Már itt Erdélyben is néhány gondosabb úri asszonyok annyira vitték a sáfránymivet a magok kerteikben, hogy idegen sáfrányra ritkán szorúlnak. Sokan sáfrány helyett calendula (a miéink Filémilének hívják) virágjaival is élnek,1 nem megvetendő gazdasággal; a melly is nem csak megsárgítja, hanem jószágává és kedves ízűvé is teszi az ő ételeiket.“ Csaplovics szerint a nyitramegyei tótok még 1818-ban is erősen kultiválták a sáfrányt és bejárták vele az egész országot, mindenféle egyéb portékát (szalagokat, vászonfélét, varrótűt stb.) is árulva, többek közt szerecsendiót is, mert hajdanában a mi sörivóink ezzel fűszerezték az italukat. Vándorlásuk nem volt a legkellemesebb vállalkozás, mert a hátukon és az oldalukon egy-egy nagy faládában vitték a holmit, azonkívül egy hitvány gebe is bandukolt mellettük s ez további négy ládát, zabot és élelmiszereket, sőt néha a gazdáját is cipelte a hátán.2 A sáfrányos tótok vagy safranyikok napja akkor alkonyodott le végleg, mikor a hazánkban chíló nagy járványok (pestis, kolera) alkalmával hatóságilag tiltották el őket a sáfránnyal való kereskedéstől, bogy szét ne hurcolják a fertőzetet. Nem kell őket nagyon sajnálni, mert utóbb már mindenféleképnen hamisították a maguktermelte sáfrányt, többek közt finomra vagdalt húsrostokkal is. A sáfrány hamisítása különben ősi eredetű. A budai jogkönyv tanúsága szerint a budai piacokon már a 13—14. században is szigorúan ellenőrizték a sáfrány mineműségét. A hamisítások1 Ma is gyakran hamisítják vele az igazi sáfrányt. 2 V. ö. Heinbucher: Pannoniens Bewohner. Bécs, 1820. (72. old.)
