Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar gyógyszerészekről és gyógyszertárakról
Eégi magyar gyógyszerészekről és gyógyszertárakról 75 parancsára. „Szolgát akarok, nem urat! seplasiariust és nem medicust!“ (Servum, non dominum; seplasiorum, non medicum volo!) Ugyanezt a seplasiarius-t egy későbbi levelében apothecarius Sclavus-nak nevezi (tehát valami tót vagy horvát ember lehetett), ki a „magyar fegyelem“ (disciplina Hungarica) és tanítás alatt egészen jól használható segédjévé lett. Nem lehetetlen, hogy a Gáspár doktor patikáriusa azért javult meg oly nagyszerűen, mert a disciplina Hungarica következtében talán egy kissé meg is sántult; egy régi mondás ugyanis azt tanácsolja, hogy ha az ember jó választást akar tenni, akkor öreg orvost, fiatal sebészt és sánta gyógyszerészt keressen magának, mert a sánta patikus többet dolgozik, mint az, kinek jól használható alsó végtagjai vannak. Egy Lőrinc nevű unguentarius vagy flastromos (salber) nyomára akadunk Pozsony városa adólajstromaiban és 1439. évi telekkönyvében, kinek háza is volt, tehát a vagyonosabb polgárok közé tartozott, s ugyancsak Pozsonyban (1434-ben) felötlik a gyógyszerészek és drogisták egy másik középkori nevezete: a herborista vagy herbator is, de német alakjában (Stephan Crewter = Kreuterer).11 A seplasiarius szó később még egy mellékértelmet is kapott, t. i. azt, hogy „csemegeárus“, cukrászsüteményekkel, mézeskaláccsal, konfektekkel kereskedő iparos (confectionarius). Ügy a külföldi, mint a hazai gyógyszerészeknek évszázadokon át fontos mellékfoglalkozása volt ez. Némelyik német városban csak akkor adták meg a gyógyszertári jogot, ha a folyamodó gyógyszerész eleve kötelezte magát, hogy a városi orvosi tanács urainak évenkint bizonyos mennyiségű marcipánt és egyéb édességet szállít. A cukor igen hosszú időn, az egész középkoron át, drága volt, mert keletről hozták, s hozzánk is olasz közvetítéssel került Németországon át. Három font jóféle cukornak 1550-ben egy rénes forint volt az ára s ezt már igen olcsónak ítélték.11 12 Mikor Pozsony városa 1419-ben Zsigmond királyt és kíséretét vendégül látta, egy egész hónap alatt a királyi udvartartás nem fogyasztott többet a cukorból, mint körülbelül két kilogrammot (5 librát és 12 latot) s az udvarmesternek már semmi sem jutott! Már Mátyás király és az olasz Beatrix lakodalmán sokkal pazarabbul bántak a „nád- méz“-zel: a lakodalmi asztalokat cukorból készített fácskák díszítették, angyalokkal és mókusokkal, továbbá maga a szoba is cukorból készült kerttel, fákkal és bokrokkal volt megrakva. Kétségtelennek tartom, hogy a hozzá való cukor jó részét és a cukorművészeket is Beatrix hozta magával, mert az olaszok mindig nagy mesterek voltak az effélékben 13 és azt is tudjuk, hogy Heltai krónikájának szavai szerint: „Beatrix híva ki Olaszországból mindenféle műves mestereket: képírókat, szakácsokat, patikárosokat.“ (A német gyógyszerészek különösen a törökök kiűzése után telepedtek le nagyobb számmal városainkban s csakhamar annyira elszaporodtak, hogy a 19. század elején azt mondja egy orvosíi'ónk, hogy sok patikában nem is értik meg a magyar beszédet, sőt már száz évvel előbb is azt írja Gömöri Dávid,14 hogy „a mi országunkban lévő patikáriu- sok többnyire német nemzetből valók.“) 11 Ortvay Tivadar: Pozsony város története, Π. 275—280. 12 T. T. 1910. 392. 13 Mikor a velenceiek III. Henrik francia királyt megvendégelték, hasonló, cukorból készült fácskák, bokrok, bibliai és mythologiai alakok díszítették az asztalokat, sőt még a szalvéták is cukorból voltak, oly bűén utánozva, hogy összeroppantak a meglepett király keze közt. (Cabanés: Remédes d’autrefois, 1905, 222.) 14 Gömöri D.: A pestisről való orvosi tanátslás. (Győr, 1739). Előszó.
