Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar gyógyszerészekről és gyógyszertárakról
74 Régi magyar gyógyszerészekről és gyógyszertárakról zés olvasható: „tucia praeparata ex apatheca (!) et aloues (!) lotum in una parua tela ligatum.“ Körmöcbánya évkönyvei 1500-ban és a rákövetkező években gyakran említik Christoforus aromatarius-t, németül Cristof aptiker-t, ki a város főbírája is volt.5 Az apothecarius, aromatarius, speciarius (fűszeres) és specialista szók régente azonos értelműek voltak, mert a nevezetesebb fűszereket (species): sáfrányt, gyömbért, borsot stb. a gyógyszerészek árulták.® A mi speciáriusaink többnyire olasz vagy német emberek voltak, legalább is a 17. század előttiek. Kivált az olaszok nagyon ügyesek és keresettek s ezek közül, Beatrix királyné udvartartása révén, nem egy hozzánk is elkerült. Hippolyt esztergomi érsek (1489.) egyenesen Nápolyból hozatta az ő udvari speciáriusát, Palamides-1, ki laboratóriumában egyforma művészettel készítette az illatszereket, fűszeres italokat, mannás és rebarbarás mixtúrákat, bonbonokat, flastromokat és rübesség elleni kenőcsöket.7 Francia irodalmi források azt mondják, hogy az apothecarius, az aromatarius és a speciarius kifejezések ott is synonym értelműek voltak a 13—14. században, de már a 15. század végén megváltozott a dolog: a gyógyszerész mindig lehetett speciarius is, ellenben az utóbbi csak akkor viselhette az apothecarius címet, ha bizonyos gyógyszerészi vizsgákat letett, remeket készített stb.8 Floreneben 1300 körül közös társaságuk volt az orvosoknak és a specialistáknak (triho dei medici e degli speziali) s ennek hivatalból tagja volt a nagy Dante Alighieri is. Egy következő nevezet, mellyel a régi magyar írások, a gyógyszerészt jelölik: a seplasiarus és unguentarius, ami tulajdonképp egyet jelent: flastromost, kenőcsök (főleg illatos kenőcsök) készítőjét. (Az első kifejezés még a római korból s Plinius szerint onnan ered, hogy Capuá- ban, az erkölcsi romlás városában, az ilyen kozmetikus illatos kenőcsök készítői nagy számmal laktak a Seplasia-utcában). Kőrös Gáspár doktor, Nádasay Tamás nádor udvari orvosa, említi egy levelében,0 hogy egy Mátyás nevű seplasiarius-t fogadott, kinek a tudományát js kipróbálta, de bizony nagyon gyöngének találta, le is hordta alaposan; azért is szeretne valami ügyesebb gyógyszerészre szert tenni (quapropter aliquem probum et suae artis peritum apothecarium adesse velim), ki meg tudja csinálni, amit parancsol neki; de semmiképen sem szeretne valami részeges németet, mert ezek a német gyógyszerészek, ha megtanulták az ő orvosuktól — a suis medicis —J0, hogy hogyan kell elkészíteni egy decoctumot, min- gyárt kész doktornak képzelik magukat s nem hederítenek többé az orvos 5 Ernyey József: Gyógysz. Folyóirat, 1907. 83. — A nagyszebeni gyógyszerészt is felváltva nevezik apothecarius-nak és aromatarius-nak a 16. század közepén. (Arch. d. Ver. f. siebenbürg. Landesk., N. F. XX. 5.) 6 A species szót „fűszer“ értelmében használják az 1503. évi egri számadások is. (Századok, 1872, 300.) 7 Századok, 1872., 363. (hol a közlő, b. Nyáry Albert, következetesen speceria- riust és specerialistát ír speciarius és specialista helyett.) 8 A. Franklin: La vie privée d’autrefois. (Les médicaments.) Paris, 1891., 3—9; továbbá Granel: Hist, de la pharmacie a Avignon, 6. oldal. 9 1554, die paschatis. (Orsz. Levéltár, Nádasdy levéltár.) 10 Ez a birtokos viszonyban tartott mondatszerkezet nagyon érdekes, mert rámutat arra az alárendelt függésre, mely a gyógyszerészt az ő orvosához kapcsolta. Nem szándékozom erről most bővebben szólni, csak jelzem, hogy a 15. századbeli német Cornelius Agrippa is úgy említi a gyógyszerészeket, mint az orvosok szakácsait (medicorum coqui) és Rákóczi Ferenc is azt írja egyik levelében (Archiv. Rákócz., III. 117.), hogy „az doktor patikáriusi itt valóban pestisek, ölik az embert vomitorium — s purgációval“.
