Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Syphilis-endémiák Magyarországon
Syphilis-endemiák Magyarországon. Könnyen elgondolható, hogy hazánkban régente nagyon elterjedtek és gyakoriak lehettek a luetikus bajok. A folyton megújuló háborúk, a hadi állapottal járó fékevesztett élet, az országot keresztül-kasul járó katonák tobzódásai igen valószínűvé teszik ezt a vélekedést. Régi nyelv- történeti emlékeinkben elég gyakran előfordul a francu (morbus gallicus), francus (morbo gallieo infectus), francusság, megfrancusit (morbo gallico inficere), farkas seb („orczáját elette a franczu vagy farkas seb“, mondja Bornemisza Péter 1584-ben). A Nyelvtörténeti Szótár szerint 1568-ban jelenik meg írott emlékeink közt a francú és pedig Melius Péter egyik munkájában („kiveul szép, mint a k...a, belől dög franczus“; „az égéz világ job részét meg franczusitotta es döglette [= fertőzte] az ő hamis tudomaniaval“; „azért, hogy franczussaga meg ne tessec, öltözettel es soc szaggal orvosollia magat“).1 Bizonyos azonban, hogy ez a szó már sokkal régebben élt nyelvünkben (lásd a Régi magyar betegségnevekről szóló cikket!). Sajnos, hogy a 18. századnál régebbről nagyon kevés olyan adatunk van, mely a lues hazai elterjedtségéről pontos képet adna. Kétségtelen, hogy a baj már igen korán megjelent nálunk. Nem szándékozom ez alkalommal bővebben is kiterjeszkedni erre; elég, ha Nékám Lajos jeles értekezésére1 2 utalok s ahhoz néhány kiegészítő adatot csatolok. Matthias Mechovius, lengyel -orvos, ki Miechow-ban született és a krakói egyetemen nyerte orvosi oklevelét (itt is balt meg 1523-ban), azt írja Chronica Polo- norum (Krakó, 1521) c. munkájában (lib. IV., cap. 77, a 357. lapon), hogy Krakóba 1495-ben hurcolta be a luest egy asszony, ki római zarándoklásá- ból tért vissza. „Deinde ex Hungária eodem anno 1495 et 1496 advenae tali 1 A némely vidékeken használatos „rossz seb“ elnevezés eredetére vonatkozólag Lauschmann (Adatok a magyarországi járványok történetéhez, 18. lapon) azt mondja, hogy ez még annak az „ulcus pessimum“-nak az emléke, mely a mindjárt említendő esztergomi misekönyvben fordul elő. („Hostias tibi, Domine, dicatas assume, et intercedente patiente Job cum omnibus sanctis tuis, ulcus pessimum a supplicibus tuis remove.“) Magam részéről nem hiszem, hogy a rossz seb nek valami köze volna ehhez a régi könyörgéshez, mely még abból az időből származik, mikor a lues első, legádázabb pusztításai tizedelték az emberiséget. A Nyelvtörténeti Szótárban nyoma sincs a rossz sebnek; de ennél még nagyobb súlya van annak, hogy a Tájszótár sem említi, hogy a nép „luetikus fekély vagy seb“ értelmében használná azt a kifejezést, hanem csak „fene, rákfene“ értelmében. Ügy hiszem, hogy a nép általában minden rosszindulatú, gangraenás vagy rákos természetű sebre (ezek közt a luetikus fekélyre is) használja a rossz seb nevezetet. A „rossz seb egye meg“, „mi a rossz seb’“ stb. kifejezésekben határozottan a fene synonymájaként szerepel a rossz seb. Mindenesetre érdemes volna (orvosi tudással bíró emberektől) további adatokat gyűjteni arra nézve, hogy mikor használja a nép valamely bajos állapot megjelölésére a „rossz seb“ kifejezést! 2 A magyar bőrgyógyászat emlékeiből (1908), 54. és köv.
