Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar sebészekről
54 Régi magyar sebészekről lansága rontotta volna meg, ennélfogva a vádlottat felmenti és ezen határozatát a város pecsétjével ellátva, kiadja neki. Régi följegyzések nem egyszer említik, hogy sebészeink közt jómódú ember is bőven akadt. A 16—17. században még sok nemes ember is volt köztük, úgymint más iparosok közt is. Ekkor még a szegényebb magyar nemes nem tartotta megalázó foglalkozásnak az iparűzést, ez csak később következett el, mikor a külföld iparosainak hulladéka garmadával özönlött be hozzánk. 1741-ben még a hatalmas főúr, gróf Esterházy Ferenc sem talált abban semmi kivetendőt, hogy mindenféle címei közé azt is oda tegye, hogy ő a pápai borbélycéh „örökös főcéhmestere“. Chirurgusaink általában jól értettek a vagyongyűjtéshez s olykor-olykor az immorális utakat sem vetették meg, hogy vagyonilag megtollasodjanak. Cserei Mihály említi az ő históriájában (1852. évi kiadás, 114. old.), hogy mikor Székely Lászlónak, a kolozsvári kapitánynak, „irtóztató nyavalya szállá a köldökére, mely ki kezde rothadni, senki sem tudá gyógyítani“, elhivatta az ottani német sebészt, ki azt erősítgette, hogy ő gyémánt, zafír, igazgyöngy és más hasonló drágakövek porával meg fogja gyógyítani a köldökét, „egynéhány ezer forint érő drágaköveit, gyöngyeit kicsalta, előtte a mozsárjába behányta, azután bement egy kis kamrában, ahol az orvosságot készítette s ott kiszedte s eltette magának s egyéb port vett elé, azzal kötözte. Az alatt fel kelletvén menni a borbélynak Bécsben, oda, a mely regementbe lakott, Székely Lászlónak elszakada a köldöke, nagy kínokkal meghala Kolozsváratt“. No de végre is ez nem nagyon vág a húsunkba,, mert német emberről s még hozzá hadi sebészről van szó, kikről a német Kober (i. h.) sem tud sok jót mondani. Van azonban a m. tud. Akadémia kézirattárában11 egy nem is nagyon régi emlék (1796-ból), mely a mi vérünkből való chirurgusok kapzsiságáról is tud egyet-mást mondani. Babochay Józsefnek, Zala vármegye főorvosának kézirata ez, mely a rossz orvosok mindenféle bűneiről és könnyelműségéről szólva, többek közt ezeket mondja: „így cselekszenek többnyire a seb orvosok is, a kik hiteket a lelki esmérettel (együtt) azontúl farba rúgják, mihelest a pesti útról rövid idő múlva visszaszaladnak. Nem jut bezzeg többé eszekbe, mire kötelezték magukat és mire rendeltettek a Teremtőtül, csak ők erszényeket, a melyeket a pesti utazás alkalmatosságával ki üresétették, megtölthessék: azért egyre, vagy kell vagy sem, vágják a szegény tudatlan ember érit, szúrják s vagdalják a sebet, erőszakosan öntözgetik az emberekbe az orvosságokat s mindent elkövetnek, csak mételyes erszények meggyógyulhasson.“ Talán érdekelni fogja e sorok olvasóját, ha rövid jellemzésem befejezéséül még egy 1756-ból való irat kivonatát közlöm itten, melyben nem egy karakterisztikus vonás örökíti meg a szepességi viszonyokat az ottan működő chirurgusok értéke szempontjából. Ez irat a lőcsei városi levéltárban (XII. 188/32.) található s Ascher András tornamester (Turner Meister) panaszát tartalmazza Kégly János Ferdinánd lőcsei sebész ellen. Ascher uram elmondja, hogy nemrégiben lábát törte s gyógyíttatása végett a mondott sebészhez fordult, ki azonban nemhogy segített volna rajta, hanem ellenkezőleg, még nagyobb bajt hozott a fejére. A városi tanácshoz intézett panaszos irat főbb pontjai a következők: „l-o. Hat er mir den Fusz nicht eingericht; wie ihm solches Herr Bob allsobaldt sagte, er aber wolte solchen Reden kein gehör geben, sondern fuhr mit dem Verbinden nur fort. Desz andern Tages frü, alsz er kam, den 11 Orvostan. 4-rét. 9. szám.
