Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar sebészekről
Kégi magyar sebészekről 58 mészetes, hogy nehezebb műtétektől nagyon is óvakodtak ezek a mi tapasztalatlan sebészeink,9 annál szívesebben foglalkoztak — már a könnyű pénzszerzés miatt is — a kis sebészetnek kevésbbé kockázatos feladataival, bár, mint láttuk, ezen a téren sem voltak valami nagy művészek. Különösen sok panasz volt — erkölcsi szempontból is — az újkeresztény (anabaptista) borbélyokra, ámbár tagadhatatlan, hogy ezek közt néhány igen ügyes chirurgus is akadt.10 Több tekintetben igen érdekes az a műhibapör, melyet 1678-ban Szántbay Mihályné indított a kassai tanács előtt Demjén János ottani chirurgus ellen, azzal vádolván őt, hogy fiának a száját és fogait a helytelen kezeléssel tönkre tette, miért is a testi épség megrongálása címén ezer tallért s azonkívül a fiú szájából kivett minden egyes csontért külön tíz gira kárpótlást követelt a sebésztől, ki viszont azzal védekezik, hogy7 a gyermeknek már akkor, mikor ő elvállalta, nagy láza volt és a szája teljesen „megveszett“, továbbá hogy az anya (az ő rendelete ellenére) mindenfélét enni adott a fiúnak, ki különben sem hagyta a száját tisztogatni s mikor az izsópot a szájába tolta, ördögadtával és kőlelkűvel szitkozódott. Még érdekesebb a sebész védőügyvédjének a replikája, melyben először is kifejti, hogy a medikusok és sebészek mesterségét nem lehet olyanképpen megítélni, mint egyéb mesteremberekét, mert az előbbieknek „az ő mesterségekben nagyobb és méltóságosabb tudomány vagyon“, mint a többieknek; de azért az orvosok receptája sem „megcsalliatatlan valóság“ és „igen hallatlan és szokatlan dolog“ volna, ha az orvost és sebészt azért, mert nem tudott a beteg hasznára lenni, mindjárt exekválnák, pénzbírságra ítélnek, vagy ha a beteg elpusztult, az orvosát is halálra szentenciáznák. „Medici et chirurgi habent liberum exercitium et inaestimabilem artem“, legalább is az okos emberek experienciája ezt diktálja s az ország törvényei sem mondhatják azt, hogy hasonló esetekben „medici moriantur“. Ha ilyen „méltatlan abusus és szokatlan példa“ származnék ebből az ügyből, akkor ennek az lenne a következése, hogy a böcsületes orvosok és sebészek, félve a vexaciótól és gyalázatos injuriától, nagy szükség idején is óvakodnának segélyt adni a beteg embereknek. Milyen nagy injuriát szenvedett ez a becsületes concivis és possessionatus kassai fi (t. i. Demjén) már azzal is, hogy azért a gyermekért még a bertenházban is arestum alá tétetett, mint valami gonosztevő. Evvel nemcsak az ő, hanem az egész kassai borbélycéh szabadsága is megkisebbíttetett, mert a borbélyok mestersége, csakúgy mint az orvosoké, liberalis mesterség. A doktorok és borbélyok — folytatja a védőügyvéd — nemcsak látásból tanulják az ő mesterségüket, mint más mesteremberek, hanem titkos experientiából, próbált ratiókból, herbáriumokból és bölcs doktorok könyveiből s amikor valakit kúrálnak, Istentől reményük a segítséget. „A medikusok is nem lehetnek vakmerőképpen certusok abban, hogy Isten segítségén kívül használhatnának“. Honnan tudja a vádló asszonyság, hogy csak a sebész eljárása vagy éppen tudatlansága volt annak az oka, hogy az Isten az ő gyermekét ilyen módon meglátogatta1? A kassai tanács úgy döntött az ügyben, hogy nem látja nyüvánságo- san megbizonyítva, hogy Szánthayné gyermekét valóban a sebész tudat9 Trepanatio, ut et aliae difficiliores chirurgicae operationes, ob raros peritos chirurgos, rarius in usum vocantur, inprimis tempore pacis. (I. Milleter: Diss. med. inaug. de morbo tsümör. Lugd. Batav. 1717. p. 10.) 10 V. Ö. „Anabaptista orvosok Magyarországon“ c. közleményemmel. (Gyógyászat, 1907. 28. szám.)