Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar sebészekről
50 Bégi magyar sebészekről és Rozgonyi László főkamarásról) tudjuk, hogy nemcsak latinul nem tudtak, hanem egyikük-másikuk még a nevét sem tudta aláírni, de már az mégis mulatságszámba megy, mikor egy 17. századbeli sebészünk kéziratában, mely a magy. tud. Akadémia irattárában található, olyanféléket olvasunk, hogy „Dagadozott gyomorra való Kata Flastrom“ (= cataplasma), „Deák Villum flastrom“ (= deaquillum = diachylon), vagy hogy a „dagadásrul való veres vizet“ Bonus Arminus-szal (= bolus armena) készítik, a „Cassai rerum“ nevű flastromhoz pedig többek között Finom Grecum {= foenum graecum) való. Egy másik 17. századbeli sebészünk kéziratában olvasható az „Emphlastrom oxi crucium“, az „Emphlastrum grissium canforatum“, az „Emphlastrom Ponetur Culumis“, „Emphlastrom erativa“, „E. ristix plastrom“ és még sok más furcsaság, melyek némelyike a gyógyszertanban járatosabb embernek is fejtörést okoz. Az akadémiai kéziratban olvassuk többek közt azt is, hogy miként érheti el az ember azt a bűvészkedést, hogy láthatatlanná legyen? Erre a célra azt ajánlja „Albert mester“ (Albertus Magnus?), hogy „az büdös bábuknak (büdös bankának) az fészkében találsz egy követ, ki minden színt mutat és azt hordozd nálad, senki nem lát“. Más sebészek kéziratában viszont az olvasható, hogy valamelyik „tudós“ asszony valakit „megköt a férfiségében“, akkor „lopd el annak az asszonynak az ingvállát, hugyozzál által a jobbik ujján s akkor meggyógyulsz“; ha pedig valamelyik asszony „gyerek- szülésben kínlódik“, akkor legjobb, ha „az ura vizeletit adják neki innya; ha az ura csinálta, használ“. A mi régi jó chirurgusaink azonban a boldog házasélet megszerzésére is tudtak útmutatást adni, mert ugyané (17. századbeli) kéziratban azt is olvassuk, hogy egy asszonynak „az valaga (= cunnus) igen nagy, az uráé pedig kicsiny, hogy megegyezhessenek egymással: végy agrimoniumot, tölgyfahéjat, gallest (=gubacs), főzzed meg vízben, azután vess timsót bele és mossa vele és úgy megegyezhetnek mindkettő egymással“. Mindezek, különösen a folklore szempontjából, érdekes régi dolgok, babonák, de viszont orvosi tekintetben nem a legjobb fényt vetik régi sebészeink intelligenciájára; hiszen már a 17. században vagyunk! Általános műveltség dolgában a hazánkat elárasztó német és osztrák sebészek semmivel sem állottak a magyarok fölött. Ismételve láttam, hogy még a saját latin titulusukkal sem voltak tisztában: „chirurgiws“-nak írván alá magukat.4 Általában azt lehet mondani, hogy a 16—17. században még egész Európában — Franciaországot kivéve — ritkaságszámba ment a művelt és magasabb képzettségű sebész, ellenben annál nagyobb számmal akadt a céhbeli nyers empirikus, borbély és fürdős, ki műtétekre is kapható volt. Az egykorú adoma szerint még Franciaországban, a sebészet újjászületésének s a jó modornak hazájában is megtörtént, hogy egy francia nemesnek kellemetlen összetűzése volt a chirurgusával amiatt, hogy ez a borotválás előkészületei közben ráköpött a szappanra s az így keletkezett kolloidot kente az arcára (a borotváló művész mentsége úgy hangzott, hogy ezt ő csak előkelő emberekkel végzi ilyen módra, ellenben az alsóbbrendű polgároknak egyenesen az arcába köp és ott keni el a szappant!). 4 Még az 1739. évi pestis alkalmával a bécsi egészségügyi tanácstól (sanitatis consilium-tó\) „mind elevenek, mind holtak körül való visitatio végbe vitele végett“ Kecskemétre küldött fősebész, Gr ebner János Gáspár is „Kayserl. Con- tumaz ChyrurgÍMs“-nak írja alá magát. (Orsz. Levéltár, Aeta pestilentialia.)
