Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Régi magyar sebészekről
Régi magyar sebészekről 51 Ha az ember nem ismerné a sacra auri fames-t és a többi emberi attribútumot, érthetetlen volna előtte, hogy miért ragaszkodtak annyira a chirurgusok — úgy nálunk, mint a külföldön — a szorosabban vett borbély! műveletekhez, borotváláshoz, köpölyhöz stb. — és vice versa. Szath- máry István, Aradmegye „központi és kórházi sebésze“ még 1843-ban is azt írja, hogy „Franczhonban a borbélyczéh fölálltával roueni érsek Wilhelm 1096-ban a szakálhordást megtiltá, és így több századokon át a borbélyok és fürdősök bírták a sebészgyakorlatot, mellynek üzlete (űzése) honunkban mai napig így áll... Hogy a sebészet a tudomány körében kívánatos előmenetelt tehessen, arra szükségkép megkívántatik a sebészetnek a borbélymesterségtőli tökéletes elválasztása“.5 6 Ehhez azután a szerkesztő a következő nagyon érdekes megjegyzést fűzi: „Ez valóban szép nyeremény volna a műveltebb sebészekre nézve, mert most Pesten városi sebészállomást el sem nyerheti olyan, kinek borbély-műhelye nincs; ha elnyerné is, kiköttetik, hogy szereznie kell, mert conditio sine qua non; ebből következik, hogy a sebészi activitas itt az officinához van kötve, ez ugyan jókora tévedés, vagy inkább politika, melynek egyik alapokát talán nem volna nehéz kitapintani.® És éppen ez lehet annak oka, hogy a borbélyság minden velős replikák dacára is nem csökken, hanem inkább emelkedik, mert már példánk van, hogy orvosdoctor is műhely tulajdonosa, s tudtunkra most ismét alkuban van egy bécsi doctor s egy pesti officina megvásárlásában szorgos lépteket tesz“. A liajfodorítás és „szakállverés“ tehát még a 19. század közepén is jól jövedelmezett.7 Ily viszonyok között szinte természetes, hogy chirurgusaink színvonala nemcsak az általános műveltség, hanem a szakbeli ügyesség szempontjából is alsóbbrendű volt. „Nem mind borbély az, kinek szelenczéje vagyon!“ jegyzi meg egy helyen Páriz Pápai. Johannes Freitag pedig azt írja az ő 1616-ban megjelent munkájában (Noctes medicae, cap. 13.): „Plu- res in Ungarin inscitia chirurgorum, quam ferro hostili perierunt.“ Még kimerítőbb és épületesebb, mit Kober (Coberus) Tamás görlici származású német orvos (később Sopron város főorvosa, megh. 1625) mond róluk: „Observationum medicarum castrensium Hungaricarum decades tres“ c. munkájában (1685. évi kiadás, 17. old.). Elmondja itt, hogy hogy megjárta 1598-ban, a török elleni „hosszú hadjárat“ idején, gróf Thurn Henrik Máté (akkoriban Rudolfnak, később pedig Bethlen Gábornak és Gusztáv Adolfnak egyik hadvezére). A gróf a Dunántúl jártában harmadnapos hideglelésbe esett s az orvosok tanácsára eret akart vágatni magán; minthogy tábori sebész nem volt kéznél, egy másik odavaló hetyke és „művészetével“ hivalkodó sebész kezére bízta magát. Az „artifex“ ötször vágott bele a gróf borébe-húsába eredmény nélkül s már hatodszor is készült a vágásra (ez5 Sebészi Almanach az 1843-ik évre. (Szerk. Pap Ignác.) 6 Itt talán arra céloz az almanach szerkesztője, hogy a városi sebészeknek (vidéken is) ősi szokás szerint kötelességük volt a városi tanács tagjait és az ösz- szes városi szolgákat ingyen borotválni, hajukat nyírni. De lehet, hogy egyéb — előttem ismeretlen — visszaélésekre céloz. 7 Régi írásos emlékeinkben a borbélyok nevéül a barbély-on kívül (mely a francia és német barbier-bői, ez pedig a latin barba-bői eredt) különösen a nyíró, a hajfodorító (= friseur, concinnator capillorum) és a szakállverő szerepel. Faludi- nál olvassuk, hogy a cifrálkodó, pipeskedő emberek körül szabók és „szakállverő, hajfodorító inasok“ forgolódnak. Csúzy Zsigmond (1724) szerint a hízelkedők hasonlítanak a borbélyokhoz, vagyis szakállverőfc-höz és „mikor pompás vendégségben hivattatunk, ollyankor verettyük szakállunkat és nyirettyűk hajunkat“. (V. ö. Magyar Nyelv, 1912. 262. és Nyelvtört. Szótár, III. 1069.)
