Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Magyar monstrumok
46 Magyar monstrumok hasonló pygopagus-nak. Ezek is leánykák voltak, de nem életképesek. Már megszületésük alkalmával ig’en satnyáknak mutatkoztak, ezért is meleg borral mosták és dörzsölték őket, sőt még szalamiaszeszt (!) is szagoltattak velük; ennek dacára az egyik (Katalin) 21 napos korában, a másik (Mária) pedig egy nappal később meghalt. A gömörmegyei alispán azt ajánlotta, hogy a monstrumok hulláját küldjék el a pesti orvosegyetem ritkasággyűjteményének, ámde rögtön megjelent a láthatáron egy bécsi orvos is, ki azt tanácsolta a szegény zselléri sorban levő szülőknek, hogy a spirituszba tett torzszülöttel járják be az országot és a külföldet: az a mon- strumocska úrrá teszi őket. (Hiszen már Jean Riolan, a híres francia bonctan-tanár megmondotta, hogy egy torznak a születése valóságos szerencse a szülőkre!) A tornallyai pygopagus mégis csak a pesti egyetemre került és (mint Győry Tibor, Orvosi Hetilap, 1903. „Gyermekgyógyászat“ c. melléklet, 3. számában írja) sok éven át tanulmányozták ottan a serdülő orvosnövendékek. Talán semmiféle földi dologgal sem élt annyira vissza a megvadult emberi fantázia s a még vadabb nyereségvágy, mint a szegény monstrumokkal. Amit eddig mondtunk, annak megvolt a maga természetes, való alapja, ha olykor a reklám, mely a könyvnyomtatással együtt született, túlozta is. Amit még erről a témáról mondani akarunk, az már egészen a fékevesztetten száguldó fantáziából, vagy az egylevelű német, olasz és francia nyomtatványok kiadóinak reklámos nyerészkedővágyából magyarázandó. Ilyen például annak a zsiráfnyakú, kétszarvú, csodálatos tatárnak a képe (24. kép), kit állítólag Zrínyi Miklós fogott 1664-ben. Ennek a Hoffmann János kölni kiadótól származó egylevelű nyomtatványnak egy példánya ma is megvan a müncheni Neue Pinakothekben. Hogy ez a tatár sohasem létezett, arra Holländer is rámutat az ő többször idézett munkájában. Hoffmann képe u. i. nem más, mint kissé módosított hasonmása annak a metszetnek, melyet egy másik kölni kiadó (Altzenbach) — tehát a Hoffmann konkurrense — pár évvel előbb bocsátott világgá, azon a címen, hogy „disz ist die gestalt eines wunderbarlichen Miszgeburths, gefunden in der Insel Madagascar durch einen Schiff-Capitain das Herrn Feldmarschall von Milleraye.“ Ez az Altzenbach-féle kép pedig egy még régibb, 1585-ből való olasz képre vezethető vissza. E képzeletszőtte, szemnemlátta torzok közé sorozhatok a felemás (emberállat) monstrumok is, például az Isten haragjából kutyává változott gonosz ember. Garay-nak van egy verse („A fekete kutya“), melyet gyermekkoromban méltó borzalommal olvasgattam. Arról szól, hogy a nyári zivatar elverte egy „úrfi“ vetését, ellenben megkímélte a szomszéd pórokét. Az „úrfi“ rossz néven veszi ezt a szociális ízű részrehajlást s mikor a hajdú jelenti, lóra kap, hogy meggyőződjék róla. Maga szemével látja, hogy úgy van. A hajdú azt a szerény megjegyzést kockáztatja, hogy „Úrfi, úrfi, Isten ujja járt itt“, ami egészen kihozza sodrából az ifjú oligarchát: dühében lelövi a szegény hajdút, sőt a közelben levő út széli keresztre is rálő. — De az úrfi meglakola, Porba buli s ugatni kezd, Áll felette rém alakként Vérző sebbel a kereszt. Föld nyélé el gazdag telkét, Szélvész vitte bűnös lelkét, Ö maradt csak életében Undok barna eb képében.
