Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 2. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 122. (Budapest, 1929)
Függelék
244 Régi magyar gyógyszernevek fáradságosabb, sőt nem egyszer tisztára lehetetlen volna. Mert mit ér az, hogy ha a NySz.-ban azt olvassa: „Csimazélő-fű: palaszk féreg fű; spha- tula foetida; wandläuskraut. Mel: Herb. 40.“ Még ha tudja is, hogy nem csimazélő-fű (aminek semmi értelme sincsen), hanem csimasz-ölő-fű akar az lenni és ha észre is veszi, hogy a sphatula ugyancsak sajtóhiba spathula helyett, akkor se fog sokra menni az értelem megállapításában, mert a spathula, mint növénynév, régen kiveszett s csak régi gyógyszertani és növénytani munkákban való hosszas keresgélés után fogja megállapíthatni, hogy ez a spathula kifejezés az Iris foetidissima Linné (Gladiolus foetidus) nevű Földközi-tengermelléki növényt jelenti. Vagy mit ér, ha a NySz.-ban azt olvassuk, hogy: „Ebfejű-fű, borjú orrú-fű: cynocephalaea, bucranion“, vagy: Esztragorrú-fű: rostrum ciconiae“1? Csak hosszas vesződés után fogja kideríteni, hogy az első a tátogatót vagy oroszlánszájat (Autirrhinum majus L.), az utóbbi pedig a fodros gerelyt (Geranium phaeum L.) jelenti. Hogy csak még egy példát említsek: Tseh Márton Orv. K. egyik helyén az a recipe olvasható: „Ha a ló ízben, hajlásban meg-sebesedik, végy bábafinggombát, egy lot sárkányvért, ezeket a sebhez tartsad és e kenettel gyógyítsad“. A NySz. a sárkányvért cinnabaris-szál magyarázza. Cinnabaris pedig már régóta annyit jelent az orvosi nevezéktanban, hogy cinóber. Nagyon tévedne azonban, ki azt vélné, hogy Tseh M. az illető helyen ezt a kénesős vegyületet ajánlja orvosságul. A cinna- baris-nak u. i. más értelme is volt régen; már Dioskurides így nevezte a Calamus draco L. nevű, Socotra szigetén s máshol található fának a gyantáját, melyet ma is rendesen sárkányvérnek, sanguis · draconis-nak nevezünk. Ezt a künnabari-1, vagyis a Plinius-féle cinnabari indica-t azonban már a régi orvosok is gyakran összetévesztették a mai cinóberrel és miniommal. Akkor azonban, mikor a Tseh M. munkája megjelent, nem ezeket, hanem az említett gyantát értették rajta. Hasonló példák idézését a végtelenségig lehetne folytatni. Szerény nézetem szerint az igazán hasznavehető, ideális nyelvtörténeti szótár az volna, melyben a régi latin műszavak mai közhasználatú aequivalensei is fel volnának sorolva. Kétségtelen, hogy ez fáradságos, nagy munka volna, melynek hibátlan elvégzéséhez nem volna elegendő a kizárólagos nyelvészeti tudás, hanem az illető tudományággal régóta foglalkozó szakemberek közreműködése is szükséges lenne. Végül megjegyzem még, hogy a dolog természete szerint az alábbi gyógy szemevek közt sok botanikai, állat- és ásványtani kifejezés is akad; túlnyomó persze a növénynevek száma, mert orvosi célokra leggyakrabban növényeket használtak. Az egyes növények mai nevének megállapításában igen jó hasznát vettem Wagner-Mágocsy derék munkájának („Magyarország virágos növényei“, Bpest, 1903.), melynek magyar nomenclatu- ráját mindenkinek, aki hasonló munkával foglalkozik, a legmelegebben ajánlhatom. A régi magyar botanikusok szavainak legnagyobb része is föltalálható benne; sajnos, a régi szerzők munkáira való utalás nélkül. A növények determinálása azonban így is sok esetben sikerült, ha a régi szerzőben és a Wagner-Mágocsy-féle könyvben található növényleírást összehasonlítottam. Ahol a pontos és kétségtelen determinálás nem sikerült, vagy ahol a régi szerzőben említett deák kifejezésből könnyen kitalálható, hogy mi értendő rajta, ott meghagytam a régi nevezetet úgy, amint az autorban olvasható. Helykímélés miatt le kellett mondanom arról, hogy determinálásaimat indokoljam is. így is talán a kelleténél hosszabbra nyúlt ez a gyűjtemény, bár teljesnek korántsem mondható,
