Lenhossék Mihály dr.: Az ember anatomiája 1. (Budapest, 1922)
Csontvázrendszer
16 a hálózat üregecskéit általában vörös csontvelő, néhány helyen sárga csontvelő tölti ki. A spongiosa sehol sem fekszik egészen szabadon, a felszín felé még a legszivacsosabb csontokat is a tömött csontállománynak vékony rétege (corticalis) fedi. Legerősebben van a tömött állomány kifejlődve a végtagok hosszú csontjainak középső részében. A lapos csontok két tömött lemezből és köztük szivacsos csontállományból állanak. A csontváz apró csontjai mind szivacsos állományúak, aránylag vékony corticalissal. A szivacsos állomány szerkezete (architectura spongiosae). Ha az áztatott csontokat bizonyos meghatározott irányokban átfürészeljük, arról győződünk meg, hogy a szivacsos állomány nem alkot mindenütt egynemű hálózatot, hanem hogy benne a legtöbb helyen bizonyos typikus rajzolat ismerhető fel, melyet a spongiosán keresztülhúzódó, szabályosan elrendezett erősebb gerendák okoznak. E szerkezet már régibb anatómusoknak is feltűnt : így pl. Bourgcríj 1832-ben megjelent anatómiai atlaszában a combcsont belső architektúrájának már igen hű rajzát adja. Meyer H. (1867) foglalkozott először behatóan e szerkezettel ; kimutatta róla, hogy ugyanabban a csontrészben a gerendák elrendeződése minden egyénen egyenlő. Meycr csontátmetszeteit a zürichi természettudományi társulat ülésén mutatta be ; ezen az ülésen jelen volt a zürichi műegyetem hírneves mérnök tanára, Culmann, a graphikai statika megalapítója is. Culmann, mint leghivatottabb szakember, megerősítette Meyernek azt az állítását, hogy a spongiosa gerendái nem véletlen szeszélynek köszönik elrendeződésüket, hanem hogy teljesen a mechanika elveinek megfelelően vannak elrendezve. A technika az olyan tartókra, amelyekre akár nyomás, akár húzás alakjában nagyobb erők hatnak, nem használ tömött anyagot, hanem azokat meghatározott elrendeződésű lécek rácsozatából építi fel. Ilyen szerkezetűek pl. a nagy terheket emelő daruk s a lánchidak oszlopai. A gerendák egyfelől az illető testre kívülről ható erők, másfelől a magában a testben ezen erők hatására keletkező belső feszülések irányát jelzik. Ezeket a mindig ívalakú erővonalakat trajectoriumoknak nevezzük. Az erőbehatásnak alávetett testekben (1. ábra) két ily trajectorium-rendszer különböztethető meg, az egyik a testre ható erő irányában halad, ezek a nyomási erővonalak, a másik, mely reá függélyes, a csontban magában keletkező feszülések irányát mutatja, ezek a húzási
