Lauschmann Gyula dr.: Adatok a magyarországi járványok történetéhez, tekintettel Székesfejérvár városára (Székesfehérvár, 1898)
XI., XII., XIII. század
10 emberáldozatot követelt ez időben, melyről egy másik krónikás megjegyzi, hogy „Krisztus ideje óta nem volt ily csapás és nyomorúság ogy országban sem, mint akkoron Magyarországban.“ Az éhínséget döghalál követte, mert Pető Gergely szavai szerint „á temetetlen holttestektől az ég megdögleltetett vala. Nincsen e világon oly elme és nyelv, a ki elő tudná számlálni és megmondani azokat a számtalan és iszonyú nyomorúságokat és pusztulásokat, melyeket azon időben Magyar- ország a tatárok miatt szenvedett.“ Hasonló, bár kisebb jellegű éhínséget említenek krónikáink 1263., 1284., 1270. és 1271. évekről; ezen utóbbi évre egyúttal pestis járvány is esik, a melyben oly nagy volt a halandóság, hogy az elhaltak hulláit nem győzték egyenként eltemetni, hanem nagy gödrökbe tömegestől ásták el azokat. Erről Írja Dlugoss nyomán Virág Benedek hogy „az édes békességet megkeserítette a nagy éhség és döghalál; a sok sirhalmok, melyekbe minden szertartás nélkül hányattak a testek, borzadást okoztak és szánakozást gerjesztettek a nézőkben“.1 Magyar Századok I.
