Korányi Sándor (szerk.): A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1908)
Romberg E.: Heveny fertőző betegségek
Romberg, A fertőző belegségeknél a mikroorganismusok befolyása alatt a test lehérjéi (az izmokban, a parenchymas szervekben) fokozott mértékben esnek szét, a glykogen is igen gyakran elbomlik ; ezáltal több meleg képződik, mint rendesen. Az infectio és a fokozott testhőmérsék hatása alatt tokozódó légcsere és szívműködés szintén magasabb hőt produkál. Míg azonban rendes körülmények között a hőképződést a fokozott hőveszteség minden további nélkül kiegyenlíti, addig lázas betegeknél a — különösen a vízpárolgás útján való — hőleadás nem emelkedik a hőtermelésnek megfelelő arányban : a testhőmérsék tehát emelkedik. A szabályozás zavarának oka legvalószínűbben a központi idegrendszer hőszabályozó részének alteratiójában rejlik. A betegség lefolyásában a hőképzés és hőleadás egyensúlyzavara igen különbözőkép alakul. így a láz kezdetén a hőtermelés jelentékenyen szaporodik. A hőleadás a bőredények szűkülése és az erősen csökkent párolgás által jelentékenyen korlátozva van. A hőmérsék gyorsan emelkedik. A bőredények igen jelentékeny szűkülésénél és az egész folyamat gyors fejlődésénél a betegek erősen fáznak, minek folytán önkénytelen izomösszehúzódások, fogvacogás stb. állanak be. A láz rázóhideggel kezdődik. A bőr vérellátásának lassú változása és a folyamat lassúbb előrehaladása esetén csak hideg borzongás vagy egyáltalán semmi szubjektív érzés nem áll elő. A láz tetőfokán a hőleadás fokozott, a bőr tapintata forró. De a fokozott hőleadás nem elegendő a melegtúltermelés kiegyenlítésére; már a tapintásnál is feltűnik a bőr szárazsága, amely a csökkent párolgás folytán áll elő. Gyógyuló betegeknél a láz a hőképzés és hőleadás közti normális viszony helyreállása folytán esik le. Vagy a hőleadás fokozódik észrevehetően és a hőmérsék 24 óránál kevesebb idő alatt bő izzadás közben kritikusan leszáll a rendes fokra vagy a hőproductio csökken fokozatosan és a hőmérsék kritikus izzadás nélkül, lytikusan, lassankint válik rendessé. Minden magasabb láz után először a normális alá sülyed a hőmérsék. A beteg csak akkor tekinthető láztalan- nak, ha hömérséke a hónaljban 37°, a végbélben 37 3 °-ot többé meg nem halad. A testhőmérsék ezentúl is még egyideig igen könnyen befolyásolható, labilis marad, jeléül annak, hogy a hőszabályozás biztonsága még mindig nem állott teljesen helyre. A fertőzés legsúlyosabb alakjai, a szervezet ellenálló képességének erős lefokozásával néha annyira megtámadják a sejtek életét, hogy a sejtalkatrészek bomlása és evvel a hőképzés is jelentékenyen csökken. A hőleadás is fogy, de nem oly nagy mértékben, hogy a test erős lehűlését megakadályozhatná: collapsus áll be. A beteg elesett külseje megóv attól, hogy az alacsony hőmérsékletet a javulás jelének tekintsük. Az emelkedett hőmérsék a maga részéről szintén fokozott fehérjeszéteséshez vezet; a már az infectio folytán is abnormis mennyiségben széteső fehérje ezáltal még jobban pusztul. Ehhez járul az elégtelen táplálkozás és a fokozott szív- és lélegzőműködés következtében beálló zsírreductio. A testsúly minden intenzivebb és hosszabb tartamú láznál észrevehetően csökken. Különösen az izmok lefogyása és az ebből eredő gyengeség és fáradtság mutatja, mennyi aktiv fehérje használtatott fel a fertőzés alatt. Az emelkedett hőmérsék a lélegzést és érverést szaporítja; igen jelentékeny, 42°-ot meghaladó emelkedésnél közvetlenül az életet is veszélyeztetheti. Azelőtt az emelkedett hőmérsék káros hatásával akarták a lázas betegeknél tapasztalt többi jelenségeket is magyarázni; mindinkább felismerték azonban attól való teljes függetlenségüket. Láttak alacsony láznál igen súlyos elváltozásokat és igen fokozott hőmérséknél csak könnyű zavarokat és így jutottak azon felfogáshoz, hogy a láz nem kórok, hanem «
