Korányi Sándor (szerk.): A belgyógyászat tankönyve 1. (Budapest, 1908)
Romberg E.: Heveny fertőző betegségek
4 Romberg, menő mérget produkálnak, hasonlóan a tetanusbacillusokhoz; egyúttal azonban, hasonlóan a tuberculosis-bacillusokhoz, protoplasmá- juk is mérges (Lingelsheim). A streptococcusok méreghatása a fent- említett mikroorganismusokénál sokkal szorosabban van a bakteriumsejt életéhez kötve. Legalább sem a megölt bakteriumtestekben, sem a csír- mentes tenyészfolyadékban nem lehet oly mérgeket kimutatni, melyeknek hatása csak megközelítőleg is megfelelne az élő mikroorganismusok hatásának (P. L. Friedrich, Lingelsheim). Az oldható és a környezetbe átmenő mérgeket Brieger és Fra.enk.el után toxalbuminoknak, a sejtprotoplasmához kötötteket Buchner után proteintoxinoknak vagy endotoxinoknak vagy együtt rövidesen toxinoknak nevezzük. A baktériumos méreghatások ismeretének növekedésével mindinkább az tűnt ki, hogy a baktériumok kórtokozó tulajdonságaikat majdnem kizárólag méregtermelésüknek köszönhetik és hogy a gomba- vegetatio közvetlen mechanikus és más következményei csak alárendelt szerepet játszanak. A testben a jelenlevő baktériumok számánál sokkal fontosabb mérgező voltuk. A méregtermelés most leírt módja magyarázza meg a testre való bak- teriumhatás különböző módjait. így a diphtheria- és tetanusbacillusok mérgüket körülírt gócokból bocsátják ki, míg a streptococcusok teljes hatása csak ott jut érvényre, a hova az élő mikroorganismusok maguk is eljuthatnak ; a tuberculosisbaeillusok pedig csakis úgy képesek hatni, ha testeik feloldódnak és a bennük rejlő méreg szabaddá válik. Igen hamar kitűnt az is, hogy ugyanazon bakteriumfaj igen különböző concentratióban hat mérgezően. Minthogy nem létezik abszolút mérték a méregtermelés erősségére nézve, azt abból kell megbecsülni, hogy miként hat egy bizonyos baktérium vagy méregmennyiség az élő, előbb normális szervezetre. Testünk azonban, mint látni fogjuk, baktériumos mérgezések ellen igen különbözőkép kifejlődött ellenálló képességgel bir. Hatásuk tehát nemcsak a bevitt méreg erősségétől, hanem a mérgezett szervezet állapotától is függ. Egy bizonyos baktérium mérgezőképességét tehát csakis relative ítéljük meg és a méreghalás így megbecsült energiáját az illető baktérium virulentiá-jának mondjuk. Erős virulentiáról beszélünk, ha az azelőtt egészséges szervezetet gyorsan legyőzi, gyenge virulentiáról, ha a lefolyás kedvezőbb. A méreghatás fizikailag pontos meghatározásának lehetetlensége miatt Behring a mérecjérték physioloijikus meghatározását hozta be. Egységül a méreg azon minimális dosisát veszi, amely 1 gr. élő állatot megöl és megjelöli az állat faját (M = tengeri malac, Ms = egér, K = tengerinyúl). így pl. a tetanusméreg 1 grja egy millió darab 500 gr. súlyú tengeri malacot, vagyis 500.000,000 gr. tengeri malacot képes megölni. Á tetanusméreg mérgező értéke e szerint következőképp volna kifejezendő: 1 gr. tetanusméreg^ 500.000,000+M. Ellenben 1 gr. diphtheriaméreg= 2.500,000+M volt, vagyis 200-szor kevésbé mérgező volt a tengeri malacokra, mint a tetanusméreg. Valamely mikroorganismus virulentiáját igen különböző, itt nem részletezendő befolyások határozzák meg. Tekintetbe véve azon sokszor igen bonyolult utakat, amelyeken természetes viszonyok között a fertőző betegségek tovaterjednek, alig tudjuk az adott esetben biztonsággal megismerni az erős vagy gyenge virulentia okait. Sőt sokszor még a baktériumok puszta vizsgálata sem döntheti el, vájjon pathogének voltak-e azon emberre nézve, akinél jelen voltak, mert ilyenkor az állat
