Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)

Időjóslás mint babona

39

Az emberkéz munkájának első maradványaitól kezdve minden arra mutat, liogy az időjárás folyton érdekelte, hogy annak fotytonos periodicitását saját hasznára igyekezett fordítani, s óvta magát annak kellemetlenségei elől, a mennyire csak lehetett. De hogy is ne tette volna? Az ősember meg az ősállapotban levő ember, közvetlenebb úton függött a természeten, mint mi a civilisatió gyermekei, kik házakban, városokban óvjuk magunkat hideg és meleg, napsugár és eső inkommoditásai ellen. 0 a szó szoros értelmében a természet gyermeke. Neki az eső saját bőrét éri, a napsugár a saját hátát égeti s nem azt a gyapjú kelmét, melyet fölé a civilisált ember von.

Midőn az ősember először keresi fel a barlangokat, először készít sátrat, először épít házat magának, ebben őt sem a vadállatoktól való félelem, sem az enyim-tied határának kijelölése utáni vágy nem vezérli, hanem legelső sorban annak szüksége, hogy az időjárás megújuló viszontagságai ellen óva legyen. Tornyosodul látta a felhőket, s megázott reá, talán kétszer, háromszor, /

talán igen sokszor. Újra tornyosodni látja a felhőket: s barlangba vonúl. Váljon nem tiszta meteorológiai felfogás ez, váljon nem az első időjóslás nyoma-e, midőn a tornyosodó felhőkből a bekövetkezendő esőre következtet? Pedig az első építkezésnek nyomai, a svajczi tavak c-zölöpépü-