Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)

Hulló csillagok

íme, meglelték ezen a helyen magát az elveszettnek tartott üstököst! A csillaghullásnak ő képezte középpontját, belőle származott úgyszólván az egész tünemény.

Vannak azonban hulló csillagok, melyek semmi nemű összefüggésben egymással nincsenek. Mindegyik önmagában különálló valami. Nincs közöttük semmi összetartozás. Még pedig igen nagy számmal vannak ilyenek. Létezésüket nem lehet másként megmagyaráznunk, csak úgy, ha az egész mindenség, a merre a föld és az egész naprendszer útjában elhalad — mert hisz maga a nap is mozog — telve van ilyen kisebb és nagyobb kövekkel. Ezek mindegyike bizonyos mozgással bír, bizonyos irányban halad, mint akár a legnagyobb égitest. Átszeli az örök éjszakának és az örök hidegségnek azt a honát, mely a csillagok között levő megmérhetetlen tért kitölti. Utazik ezer meg millió esztendeig, a míg végűi egy hatalmas égitest közelébe nem viszi a sors véletlene. Az által ellenállhatlan erővel kalmük meg, s vonatik középpontja felé. Aláesik az idegen testnek fölületére, megszűnik külön önálló test lenni, alkotó része lesz amannak, az ő élete megszűnik, de részt vesz amannak az életében ... A nagy halak megeszik a kicsinyeket.

Ha tudjuk, hogy mily számban hullanak alá a meteorok, némi képet nyerhetünk azon szerep