Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)

Hulló csillagok

33

tüneménynek válik szemtanújává az emberiség. 1872 november 27-én páratlan szépségben mutatkozott ez a tünemény. Úgy tetszett, hogy nem egyes csillagok hullanak többé, hanem valóságos csillageső esik. Szakadatlan egymásutánban szeletelték át a fényes vonalak az ég azúrját. Mintha valósággá vált volna a görög mythos, midőn az egek hatalmas istene Zeiisz, aranyeső alakjában hull alá a Danae ölébe.

Ezen utóbbi eseménynek az alkalmából maga a tudomány egy nagy fontosságú ténynek jutott birtokába. Akkor történt, hogy egy üstökös az égről elveszett. Az az égi test, melynek pályáját Biela osztrák mérnökkari tiszt számította ki — mert közbe ilyen tudós tagja is akad az osztrák ármádiának — néhány esztendei időközökben volt visszatérendő. Egy-kétszer meg is jött; de azután egészen elmaradt. Hiába keresték az égen, a legszorgalmatosabb kutatás sem tudta föllelni sehol. Elmúlt néhány év, s az üstököst már úgy kezdték tekinteni, mint a mely végleg elveszett. Ekkor jött a novemberi csillaghullás szokatlan élénksége. Számítani kezdték ez alkalomból a pályát, melyet a hulló csillagok raja megfut, s kitűnt, hogy a raj pályája és az üstökös pályája ugyanaz. Ekkor vizsgálni kezdték a hulló

csillagok kisugárzási pontját, azt a vidéket, a

/

melyből minden hulló csillag jönni látszott. Es

Hoitsy : A nagy természet stb. 3