Hoitsy Pál: A nagy természet s a kicsiny ember (Budapest, 1883)

Hulló csillagok

30

s benépesítik a mindenség nagy tengerének kietlen szigeteit. Mint a hogy az Oezeánon tönkre ment hajónak roncsai elvihetik sivár puszta partokra egyes növények magvait, s azok ott új életre kelnek, s meghódítják a magok számára az egész vidéket, úgy vihetik át Thomson szerint ezek a meteorok is a növények csíráit lakatlan világokba a lakottakból. Ha a föld egészen vad pusztaságot képezne is, s az aláhulló meteorok által csak egyetlen egy növénynek csírája jutna alá, s ide lent kihajtana, néhány százezer esztendő alatt zöld növényzet borítaná el a fölületet, s a kiválás elve szerint átalakúlt fajok ezernyi sokaságában gyönyörködhetnék szemünk.

Ez a magyarázat azonban nem felel meg egészen a valóságnak. Az lehetséges talán, hogy egyes növényi eredetű vegyek, vagy épen növényi magvak ezen meteorokhoz tapadva, ezer meg ezer esztendőkig bolyongjanak föl-alá a miuden- ségben, de lehetetlen, hogy épen kerüljenek alá a föld fölületére. Egy földünkre aláhulló meteor másodperczenként 1*52 mérföldnyi óriási útat hagy hátra, s midőn a levegő ellenállása következtében megmelegszik, hőfoka valamivel több kell hogy legyen, mint 14,000 fok a száz részre osztott hőmérő fokaiban (föltéve, hogy fajlagos hője = 1, holott a valóságban jóval jelentékenyebb). Ha a hőből sokat el is veszít kisugárzás