Farkaslaki Hints Elek dr.: Az orvostudomány fejlődése az emberiség művelődésében 2. (Budapest, 1939)
IV. rész. A skolasztikus orvostudomány 1000-1300-ig - A nyugateurópai népek orvostudománya - A párizsi egyetem orvostudománya
PÁRIZSI EGYETEM 165 végén egyik párizsi tudós pedig azt tanította, hogy ,,a bolygó-mozgások tüneményeit jobban meg lehetne magyarázni, ha a föld mozogna és nem a nap,“ amint ezt Franciscus de Mayronis megírta. A fentiekből látható, hogy ebben az időben már a természettudományi kérdések felé kezdtek fordulni a nagy francia elmék. Az angol származású Richardus Anglicus hozott dicsőséget a párizsi egyetemnek. Fia volt a Montpellierben működő hasonnevű orvostanárnak. Legértékesebb anatómiai könyve 1252-ben jelent meg és tartalmazta a bonctan különböző részeiből írt kisebb munkákat. Műve „Anatómia Ricardi“ néven ismeretes, melynek 50 fejezetében rendszerbe foglalta a bonctant. Illusztrált könyve forrásmunkája lett a középkor anatómusainak. Értékes volt emellett kisebb orvosi kérdésekkel foglalkozó monographia gyűjteménye a „Micrologus“ és ai prognosztikus jelekkel, a vizeletvizsgálattal, érmetszéssel, orvosi gyakorlattal foglalkozó „Ars medicináé“ című könyve. Richardus 1299-ben Angliába tért vissza, ahol lényeges befolyással volt az angol orvostudomány fejlődésére is. Roger Bacon hatalmas tudására támaszkodva hirdette, hogy az egyéni kísérlet kell az alapja legyen a gyógy- tudománynak; előharcosa volt a jatromatematíkának és a szabadgondolkozásnak. Bár nem volt orvos, de nagy befolyást gyakorolt az orvostudomány természettudományi irányzatára gondolkozásmódjával. Jean de Sancto Aegidío mint orvos és filozófus működött az egyetemen. Az emberi test képződéséről és szerkezetéről írt „Tractatumot.“ Fia Pontius de Sancto Aegidio kompendiummal gyarapította az orvosi irodalmat. Ge- rauld de Bourges korának kiváló orvosa volt. (Ebben az időben tanított a párizsi egyetemen Aquinói Szent Tamás, aki az észt emelte a legfőbb tekintély rangjára. Bár Albertus Magnus kölni természettudós püspöknek volt a tanítványa, csak teológiai kérdésekkel foglalkozott.) A montpellieri egyetemről már ismerős Villanovai Arnald csak rövid ideig maradhatott a párizsi egyetemen szabad gondolkodása miatt. A XI. és XII. századokban a sebészetet részben a papok, részben a civilek végezték. Műtéteik kellő indikáció és technika nélkül — különösen a vándorsebészeknél — sok bajt okoztak. Ennek megakadályozását célozta az egyház, amikor a papokat a sebészeti műtétektől eltiltotta. Az 1131-iki rheimsi, az 1139-iki la- terani, az 1162-iki montpellieri zsinat már tiltotta a papoknak a sebészeti működést, de e tilalmak nem találtak meghallgatásra. Az 1163-ban tartott toursi zsinat mondotta ki, hogy „ecclesia abhorret a sanguine“. Ettől az időponttól kezdve vált külön az orvostudománvtól a sebészet. Az 1212-ben Párizsban tartott zsinaton a bizottság még jobban kimélyítette e tilalmat, (ugyanakkor a pápák XXI. János, II. Pál sokkal megértőbbek voltak a sebészeti orvostudománnyal szemben.) Az 1215-iki II. lateráni, valamint az 1247-iki Le Mansi zsinatok rendelkezésének már érvényt szerzett az elhatalmasodó inquizíció, melynek szabályait az 1184- iki veronai zsinat fektette le és amelyet az 1215-ben megtartott Richardus Anglicus. Bacon. Sebészet
