Győry Tibor dr.: Morbus hungaricus (Budapest, 1900)
A morbus hungaricus mibenlétének tisztázása
122 GYÖRY TIBOR kisebb számú eredeti szerző leirásaiból kiséreltetett meg, nehézségeket okozott: a kiütés fellépésének módja, illetve elmaradása és a hasmenés. Ami a kiütést illeti, Sennert-ig azt a szerzők mint a betegséghez szorosan hozzátartozó, sőt többen mint kórjelző tünetet említik. Spilenberger a morbns hungaricus csalhatatlan és biztos jelének mondja, Oberndorfer a betegség definitiójába is beleveszi. Sennert az első, ki a kiütést nem tartja lényegesnek, sőt azt mondja róla, hogy „néha“ előfordul; szemben a febris petechialissal. Zap ff szóról szóra használja Sennert szavait, de már Facetius és pedig Sennertre hivatkozva, állítja, hogy: „leggyakrabban“ hiányzik! A többi szerzőt nem is említve! Schüller Rulandra hivatkozik, hogy a morbus hungarieusnál nincs mindig kiütés, holott épen JRuland mondja, hogy a „legtöbb orvos elismeri a kiütés kórjelző voltát“. Látni való, hogy sokszor mily kevéssé megbízhatók az idézetek, hogy mily téves megítélések forrásai lehettek ennek folytán egyes kiragadott, a többiekkel való összefüggésükből kikapcsolt leírások. Itt tehát nem a kiütéstagadó s a kiütés jelen- vagy jelen-nem-létéből következtető szerzők egész tömegének nézeteivel kell megküzdenünk, hanem csupán az idézett szerzők nézeteit megbeszélés tárgyává tennünk. A tudós professor, Sennert, tekintélyével hatott a dissertálókra, annál inkább ott, ahol az ő praesidiuma alatt nyújtották be nehány an munkájukat. Az ő befolyása alól indul ki egy egész, hogy úgy mondjuk: antipetechialis iskola, abban az értelemben, hogy a kiütést nem tartja kórjelzőnek, de sőt nem is mindig jelentkezőnek; amely körülményből kifolyólag Sennert és hívei élesen elválaszthatónak vélik a morbus hungaricust a febris petechialistól, vagyis typhus exanthematicustól. Véleményem szerint három esetben maradhatott el tényleg a kiütés. 1. Rossz diagnosis esetén. Tudvalevő, hogy erős járvány idején könnyen és első sorban morbus hungaricusra gondoltak bármely lázban fekvő betegnél, főleg ha a betegség- pár napig el is húzódott. Első sorban tehát a per se lázas gyomor-bélhuzam hurutjainál, melyek mint annak kiemelkedő
