Grósz Emil dr.: Előadások, beszédek, tanulmányok 1900-1925 (Budapest)
Előadások - A szemészet békében és háborúban (Balassa-előadás 1917. okt. 14.)
52 ország különböző kórházaiban, akik ugyancsak reászorulnak a segítésre. A vakok gyámolító egyesülete szintén megtette a lépéseket arra, hogy a vak katonák megfelelő elhelyezést és kiképzést nyerjenek. Abból kiindulva, hogy a vak ka tonák érdeke az állam és társadalom harmonikus együttműködését kívánja meg, úgy képzeltem, hogy a legcélszerűbb, ha az anyagi erők gyűjtését a hadsegélyző bizottságban koncentráljuk, ezért Simontsits Elemérhez, a hadsegélyző bizottság akkori alelnökéhez fordultam, aki készségesen elvállalta a begyűlő összeg külön kezelését. 0 maga «Az Est»-hez fordult azon kéréssel, hogy e nagy elter- jedésű napilap karolja fel a vak katonák ügyét. A felszólításnak megvolt az eredménye, a társadalom nagy áldozatkészséget tanúsított, de a vak katonák száma is mindinkább szaporodott. A vezetésem alatt álló I. sz. egyetemi szemklinikán olyan nagy számmal gyűltek össze, hogy elhelyezésük már lehetetlenné vált. Elérkezett az idő, hogy az akciót szervezzük. Tisza István miniszterelnök maga állt az ügy élére és 1915 február 12-ére értekezletet hívott össze, melyen a minisztériumok, a főváros, a katonai hatóságok, a hadigondozó, a Vöröskereszt és a jótékony egyesületek képviselve voltak. Ez értekezlet elhatározta, hogy országos bizottságot alakít, melynek ügyvezető alelnöke Simontsits Elemér lett. A bizottság 1915 március 14-én meg is alakult. Első feladatául tekintette, hogy tájékozást nyerjen a háborúban megvakultak számáról. E célból a hadsegélyző bizottság kérdőíveket küldött szét, melynek adataiból arra lehet következtetni, hogy a háború első évében kb. 100 mindkét szemén megvakult katona volt ápolás alatt. A második feladat volt a társadalom áldozatkészségét ébrentartam. Ez sikerült is, amennyiben már az első év végén egy millió korona, a második év végén két és fél millió korona, a harmadik év végére majdnem négy millió korona gyűlt össze. Az ősz- szeg létrehozásában a társadalom minden rétege résztvett. A harmadik feladat volt arról gondoskodni, hogy a vak katonák megfelelő elhelyezésben, oktatásban részesüljenek. A cél az volt, hogy a vak katonákat munka- és keresetképessé tegyük. A kiinduló pont az, hogy vasakarattal minden rokkant szabad emberré tehető, aki foglalkozását maga választhatja, jövő sorsát maga intézheti. Ezt az amputálttal, a bénulttal könnyebb megértetni, mint a vakkal, aki kezdetben fejcsóválva fogadja azt a bíztatást, hogy ő újból dolgozhat, hogy kosárfonó, kefekötő, szövő, zongorahangoló, telefonkezelő, gépíró, sőt gyári munkás és földműves is lehet. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a vak már kórházi kezelése alatt visszanyerje lelki egyensúlyát és bizalmát a jövőbe. Ezen cél elereseben már a háború első évében buzgón közreműködött gróf Desseiüffy Emilné szül. gróf Batthyány Ella, aki már akkor, amidőn a vak katonák a klinikán voltak elhelyezve, nagy önfeláldozással foglalkozott velük. Minthogy azonban a klinika ágyszáma nagyon is elégtelennek bizonyult, hogy ide gyüjtessenek a többi kórházakból is a vak katonák, a bizottság arra törekedett, hogy számukra külön elhelyezést találjon. Erre természetesen valamelyik vöröskeresztes kisegítő kórház lett volna a legalkalmasabb. Az ez irányban tett lépések eredménytelenek voltak. Éppen úgy nem sikerült az a terv, hogy a vak katonák az akkor még hadikórházul használt vaknevelő intézet egyik kórtermében nyerjenek elhelye
